Amikor megnyertük a csillagháborút
Amikor ez a kép készült, én javában a felső tagozat padjait koptattam a kisterenyei általánosban. Már elég ködös emlékeim szerint az osztály zenei alapon omegásokra és piramisosokra oszlott. Rémlik, mintha ez a digók és csövesek ellentétjeként is megjelent volna. Ne kérdezzék, miben nyilvánult meg az Omega-kedvelők digó mivoltja. Leginkább abban, hogy nem voltak Piramis-kedvelők, azaz csövesek. De csövesek a falusi általánosban a Piramis-kedvelők is csak azért voltak, mert inkább a Piramis zenéjét szerették. A csövességről egyebekben ködképünk sem volt, se csöves gatya, se szimat tatyó, se más azonosítható jel.
Az irodalmi progressziót a Delfin-könyvek jelentették arrafelé, zenei ízlésem pedig – hogy is fogalmazzak? – kialakulóban volt. Jól jelzi ezt a göröngyös folyamatot, hogy az Omega mellett a nagy külföldi kedvencem a Goombay Dance Band volt.
Ezt az együttest filmen sohasem láttam, a képére sem emlékszem, így most, amikor a cikkre készülve rákerestem a neten, átütő élményben lehetett részem. Mai szemmel szimplán röhejes. Látványosan tátogó fekete lányok között egy elképesztően göndörített hajú, nagyon fehér bájgúnár énekel borzasztóan nyálas slágereket. Tőrőlmetszett eurodisco.
Ehhez képest az éppen az űrkorszakban tartózkodó Omega maga volt a progresszió. Ha rajta múlott volna, a szocialista tábor simán nyeri a csillagháborút.
1979-ben ennek az űrrocknak az utolsó kiemelkedő lemezét, a Gammapolist adták ki magyarul. Ezen a címadó számon kívül olyan klasszikusok voltak rajta, mint az Ezüst eső vagy a Nyári éjek asszonya. Az album mindent vitt, idehaza 650 ezer kelt el belőle. Az Omega igazi sztáregyüttesként működött, a rockipar legprofibb módszereit alkalmazva Magyarországon.
Ebből az eszköztárból nálunk leginkább a média hiányzott: az érdeklődéshez képest kevés műsor és kevés újság foglalkozott a pop- és rockzenével. Én ekkoriban még Kisterenyén nyomogattam szorgalmasan a Record-gombot a német ismerősök által ajándékba itt hagyott, egy ütéssel emberhalált okozni képes súlyú Grundig rádiós magnón, így igyekeztem tartani a lépést a Poptarisznyából sugározó korszellemmel. (Ennek emlékét máig őrzik a már szinte lejátszhatatlan Polimer-kazettáim.)
A képen látottak pontos megértéséhez ezért egy nálam valamivel öregebb kollégám segítségét kértem, aki ekkoriban már „nagyfiú” volt, így megélte azt, amiről nekem még fogalmam sem volt.
Tőle tudom, hogy a kép az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat (ILK) standján készült valamilyen rendezvényen, talán egy KISZ-es táborban. Az ILK a párt felhatalmazásával a KISZ lapkiadó cégeként adta ki azokat a sajtótermékeket, amelyekkel a fiatalokhoz akartak szólni, így például az Ifjúsági Magazint és a Világ Ifjúságát is. Ez a két magazin (főként a Világ Ifjúsága, mert az Ifjúsági Magazinnak belpolitikai feladatai is voltak) kezdett el foglalkozni a popzenével, így rövid idő alatt nagyon népszerűvé vált, volt 300 ezer példány fölötti korszaka is. A rendszerváltás környékén még mindig 200 ezer fölött fogyott belőle. Csak itt találhatott az érdeklődő fiatalság poprovatot, kétoldalas, kivehető posztert középen, koncertbeszámolókat, kritikákat.
Aztán ott volt még a hetente megjelenő Magyar Ifjúság, ebben rendelt dr. Veres Pál is, ami akkoriban felért egy szexuális fülkeforradalommal, épp’ csak a képek hiányoztak hozzá. De ebben már öntevékenyen segített magán az olvasóközönség. Érthető tehát, hogy ha az Omega a „magyar poplap" környékén akarta népszerűsíteni magát, akkor arra jó alkalom volt egy dedikálós közönségtalálkozó az ILK standján.
Az egyenruhás fiatalok beazonosításában szintén kollégámhoz fordultam segítségért, mert ugyan derengett valami, de már nem tudtam pontosan megmondani, kik voltak ők. Tőle tudom, hogy az egyenruhások se nem munkásőrök, se nem katonák, hanem ifjúgárdisták. Az Ifjú Gárda a KISZ felügyelete alatt álló fegyveres kiképzést kapó, hierarchikus szervezet volt. Afféle ifjúsági Munkásőrség, de talán még jobb, ha szocialista leventéknek mondom őket – fogalmazta meg találóan a kollégám. Ők adták a rendgárdát a KISZ-es rendezvényeken, ünnepségeken, koncerteken.
Ezt a világot én már „beleöregedve” sem tapasztalhattam meg, mert apáczais gimnazistaként nem maradt semmiféle KISZ-emlékem. Jellemző a „slamposodó lézető szocializmusra”, hogy abban sem vagyok már biztos, volt-e ott KISZ-szervezet vagy sem. Mintha a kollégiumból derengne valami, de nem volt ennek már semmilyen jelentősége, pedig még csak a 80-as évek elején jártunk.
Új szelek fújdogáltak, de még nem rendszerváltó szelek. Legföljebb a zenében jött valami nagyon más. Külföldön a new wave, idehaza pedig a nyilvánosságot alig kapó, mégis egy korosztály alapélményévé váló együttesek kora. Az Omega ugyan megtöltötte még néhányszor a Budapest Sportcsarnokot, sokáig csillag maradt a magyar rock egén, születtek még emlékezetes dalai, de a Gammapolisból már lefelé vezetett az útja, ám megmaradt meg nem haló nagy klasszikusnak. Az idén ötvenéves zenekar most újra nekilendül, és koncertkörútra indul. Az emlékek ugyan sok mindenen átsegíthetik a nézőket, de nem könnyű nem cikinek lenni ilyen idősen a színpadon. Legyünk elnézőek, és akkor talán ők sem kérik számon egykori rajongóikon, hogy az alkalomra miért nem vették elő a naftalinból az Ifjú Gárda egyenruháját.
