„Mindig színesebbnek láttam és értékesebbnek kedvenceimet a valóságnál. Elkényeztetett a művészi látás... Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. Így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát. A valóság sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága, szín gazdag, tartalom dús... Az érdek nélküli hazugság szent. De kell hozzá az észrevétel lehetősége...” – mondta magáról.

Autodidakta művész, meghatározott stílusirány nélkül

Az autodidakta művész nem sorolható meghatározott stílusirányhoz. 1882-ben született, és vágyta a múltat, a középkort, vonzódott a reneszánsz, a barokk és a rokokó világához. Hatott rá a szimbolikus szecesszió és az expresszionizmus, késői víziói a szürrealistákhoz közelítették életművét. Az I. világháború kitörésekor elméje megbomlott, utolsó éveit vakon töltötte. Nem érte meg ötvenedik születésnapját.

„Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen.

Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvénybe, és virágokat hintett a habok közé” (Juhász Gyula).