Alku tárgya minden
Aha! Szóval emlékezni tetszik? Akkor Ön sem lehet már tinédzser, kezicsókolom.
Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ezt a hangot. Vélhetően ugyanakkor, amikor a vándorköszörűst, aki ugyancsak bejárt gyerekkoromban a körúti bérházba, hogy délelőttönként felkiabáljon a gangra nyíló konyhákban szorgoskodó háziasszonyoknak, lehet jönni kést éleztetni. Csak a muzsikusok nem kiabáltak: a kintornás és a hegedűs egyszerűen megállt a keramitos udvar közepén, rázendített, és addig zenélt, amíg záporozni nem kezdtek a papírba göngyölt tíz-húsz filléresek. Mikor elcsendesedett a kopogás, szaporán hajladozva összeszedte az adományokat, és ment tovább, a következő bérházba.
Gyerekkoromban még élő hagyomány volt ez a fajta direkt marketing. Mondjuk a drótostótokat már csak a házbeli legendákból ismertem, meg az élelmiszert árusító falusiakat is. De nagyanyám olyan színesen tudta mesélni, hogy tán éhen is haltak volna az ostrom idején, ha ő előrelátón nem vásárol már ’44 karácsonya előtt sok-sok húst, és nem süti le rengeteg zsírral, hogy azt hiszem, egy milimári láttán se csodálkoztam volna különösebben, hetvenes évek ide vagy oda. Pláne, hogy az ószeres rendszeres kurjongatása pompásan idézte azokat a régi időket.
Ehhez képest igencsak meglepő, hogy azt olvasom az 1979. szeptember 16-i (vasárnapi) Népszabadságban: kihalófélben volt akkoriban a használt cikkekkel kereskedők mestersége. Pedig első kézből származott az információ, hiszen a lap újságírója, Sáfrán István egy egész napra segédül szegődött egy ószeres mellé, hogy házról házra, aztán lakásról lakásra járva figyelje meg, hogyan dolgozik egy profi, s persze hogy mitől szabadulnak meg könnyű szívvel a szocializmus építésén buzgólkodó polgárok.
Miközben telt a kereskedő rozzant Ladája, az újságíró rengeteg mindent megtudott. Kiderült például, hogy akkoriban mintegy négyszázan foglalkoztak Budapesten a használt cikkek felvásárlásával, de közülük legfeljebb húszan-harmincan vállalták, hogy a bérházak lépcsőjét koptatva, a reménybeli eladókkal olykor kemény pszichológiai mérkőzéseket folytatva, klasszikus házalóként keressék a kenyerüket. Ráadásul az ötvenes évek elején – mint szinte minden mást – ezt az önálló ipart is betiltotta az állam, és a szakma csak az évtized végén tudott föltámadni. De Sáfrán István eligazítást kapott a rátermettség ismérveit illetően is: „Tudni kell venni is, eladni is. Alku tárgya minden. És persze a jó fellépés. Az igazi handlé nem pimasz, és nem is alázkodik meg: az üzleti tárgyaláshoz egyéniség kell”.
A festett álkínai vázák, pókháló vékonyságúra kopott nadrágok, sokszor sarkalt-talpalt cipők mellett persze került kurrens áru is az ószeres batyujába. Vadonatúj farmernadrág, egyenest Amerikából. Aki már nem emlékszik, miféle kincseket rejthetett a külföldre szakadt (na jó, akkortájt inkább úgy mondtuk: disszidált) rokontól származó csomag, az aligha tudja megtippelni, mennyit fizetett a handlé a belőle előkerült, valódi Levi’sért vagy Lee Cooperért. Elárulom: 400 forintot.
Harminchárom évvel ezelőtt történt mindez. Sáfrán István mestere akkor úgy gondolta, szakmája napjai azért vannak megszámlálva, mert az emberek már inkább kidobják, amit nem használnak; mindenki mindenből újat akar, esze ágában sincs használt holmit venni. A hamarosan bevezetett lomtalanítások láttán pedig alighanem nyugtázta: ugye, megmondtam? Ám hogy mit gondolna most, amikor a magyar főváros összes főútvonalát használtruha-boltok pöttyözik, és a belváros minden szegletére jut egy bejáratott ócskás… Alighanem konstatálná: kizökkent a világ.
Viszont a szakmájának kétségkívül leáldozott. Nincs az az ószeres, aki képes lenne átjutni a mai házudvarokat védő kaputelefonok falanxán.
