Alkalmi öröklétek
„Kizökkent az idő, ó, kárhozat", „York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át", ezek nélkül a sorok nélkül nincs magyar Shakespeare, de Shakespeare-t, aki a legközönségbarátabb, színháztudatosabb figurák egyike a színháztörténetben, ezekkel a mondatokkal ma csak kinyomtatni lehet, eljátszani nem.
Az ilyen nyelvi áthangolás, alkalmazás költői szakmunka és jövedelemforrás, alkalmi és alkalmazott irodalom színházi megrendelésre. Kinyomtatni az ilyesmit akkor érdemes, ha megszületik valamilyen összhang az átíró és a régi szerző között, amely új minőséget teremt, nem csak profin elvégzett munkát eredményez.

És Parti Nagy Moliere kollégájával gyakran talál efféle összhangot, leglátványosabban az Úrhatnám polgár soraiban. Jourdain úr ambiciózus pöffeszkedése és törtetése, parvenü faragatlansága olyasmi, ami Parti Nagynak is számos nyelvi viccét ihlette már, az újgazdagnyelv végtelen kincsesbányája nyílik meg előtte. Most szépen kiegészítheti szójátékaival Moliere darabjának jellemkomikumát. Az egyetlen dramaturgiai elv itt – Parti Nagy verziójában különösen – ez az elbűvölően esendő, bár tagadhatatlanul erőszakos bumburnyákság, folyamatos mozgásban.
A Tartuffe-ben is meglátja a lehetőséget, hogy a hazug álszemérem stíluselemeit felmutassa és leleplezze, hogy hangot adjon az éleslátó cseléd gonoszul pontos szellemességének, vagyis hogy nyelvhasználatok konfliktusaként vigye színre ezt a régi és jól ismert szereplő- és fordulatpanelekből felépített, egészen kivételesen eredeti és okos komédiát. Legkevésbé a Don Juannál van elemében, nem a szógyúrás és darabolás hiányzik átdolgozásából, hanem mindennek a kapcsolata a drámával.
Mindent összevéve: Parti Nagynak lett saját Moliere-je, elég élesen exponált és szórakoztató ahhoz, hogy érdemes legyen elolvasni.
Parti Nagy Lajos: Moliere-átiratok. Magvető, 352 oldal