Alföldi Róbert színháza
Galéria Alföldi színházáról Radnóti Zsuzsa véleményével. Klikkeljen a képre!
Egy akkora intézmény, mint a mi Nemzeti Színházunk irányváltása olyan lassú, mint egy csatahajóé. Először csak a kapitány és közeli munkatársai tudják és teszik a dolgukat egy szűk kör támogatásával, aztán egyre szélesebb hatósugarakban is észrevehetőbb - és szerencsés esetben elfogadottabb - a változás.
Alföldi Róbert most fejezte be második évadát a Nemzeti élén. Bár már az első műsorterv kialakításában is azonnal észrevehető volt a radikális szemléletváltás, de a konkrét eredmények természetszerűleg később jelentkeztek, a mélyebb, rejtettebb szándékok pedig lassabban álltak össze jól felismerhető irányvonalakká. De most, a második szezon után úgy tűnik, az új, csupa energia színházi csapat elindult afelé, hogy egyre jobban összefogva és összeszokva megkezdje azt a remélhetőleg több évig tartó együtt menetelést.
Az első szezont pozitív várakozások, szkeptikus fenntartások, gonosz fanyalgások övezték, s az összképet elszórt sikerek, gyakoribb fél sikerek és ritka kudarcok alakították ki. De az igazodási pontok világosan kijelölődtek; a nagyszínpadon A park színre kerülése, a korábban bemutatott Tartuffe színen tartása a Gobbi Hilda Stúdióban, s legprovokatívabb döntésként pedig Mundruczó Kornél A jég előadásának áthozatala a Trafóból, a nagyszínpadon kialakított stúdiótérbe helyezve.
A park, Botho Strauss drámájának színrevitele minden tekintetben kihívásnak számított. Lehet, hogy maga a vállalkozás túl korai volt, de mint aktuális közérzet dráma, itt és most telitalálat. Itthon, nálunk ugyanis most tudatosodik, talán már szélesebb körben is az a kulturális, szellemi, morális és társadalmi erózió, amelyet vészjósló jövőként Botho Strauss már több évtizede német környezetben megfogalmazott.
A közönség és a kritika is ellentmondásosan ítélte meg a színpadi végeredményt, de mint az új vezetés követendő művészeti iránya, az út kijelölése szerencsésnek volt mondható. Egy fajsúlyos, huszadik századi félklasszikust ismertetett meg a magyar nézőkkel, egy olyan művet, amely nem a valósághűségen alapuló, hagyományos dramaturgiai modellt követi, hanem egy metaforikus dramaturgiát, s egy sűrítettebb gondolkodási, kultúrtörténeti, mitológiai struktúrát, amely erőteljesen eltér a magyar drámai és színházi fővonaltól. De mégis, eredeténél fogva (a Szentivánéji álmot felidézve) ad valami fogódzót a pallérozottabb nézők számára.
A Stúdióban, a kisebb színházi térben pedig repertoáron tartották Alföldi egyik korábbi, sikeres rendezését, Moliere-Parti Nagy Lajos Tartuffe-jét. Ez szintén a fő irányt jelölő, szerencsés döntés volt. Egy klasszikus mű telitalálatos nyelvi modernizálásban, nem valósághű, inkább stilizált díszletek között, mai hangütéssel, erősen ironikusra hangszerelt, helyenként a groteszk túlzásokig elmerészkedő játékstílussal, egy abszolút kortársivá tett előadásban. (Mindeközben pedig egy szép színházi folyamatosság tanúi is lehetünk: egy évtizeddel ezelőtt, emlékezetes, bátran politikus Tartuffe előadást rendezett Zsámbéki Gábor a Katona József Színházban, s ennek méltó folytatása ez a színrevitel.)
A jég Szorokin regényének színpadi adaptációja a maga szélsőségesen provokatív, az első részében megrendítően szuperközeli módon felmutatott emberi nyomorúságaival, a második részben erőteljesen elvonatkoztatott, filozofikus stilizáltságával és sokkírózó módon, a teljesen meztelen, csupasz testeiket bátran vállaló színészekkel aránylag zártkörű előadás maradt, és így nem okozott a kelleténél nagyobb felháborodást, mert általában csak olyanok mentek el megnézni, akik nyitottak a másságra, kíváncsiak a szokatlan kísérletekre és hajlandók veszélyes művészeti kaland túrákra merészkedni.
E három előadás (s szándékában ide sorolható még a nagyszínpadon színre került Euripidész Oresztésze) maradhatott volna folytatás nélküli kezdemény, ha nem követte volna további tudatos gondolati és stiláris tovább lépés. A Nemzeti Színház második évada azonban markánsan jelezte az előző évben még csak körvonalazódó útirányt. S ehhez a nagy kalandhoz az idén már érzékelhetően szélesebb nézőréteg is csatlakozott.
Különösen azért is, mert Alföldi mindkét szezonban gondoskodott vonzó, közönségbarát darabcímek meghirdetésről is.
Ebben az egyre karakteresebb művészeti profilban több közös, lényeges elem felismerhető: magyar és külföldi klasszikusok bemutatása, alkalmanként meghökkentő, a hírverésnek is jót tevő darabválasztás, a programadó előadások határozottan összecsengő, a valósághű realizmustól többé-kevésbé eltérő stílusa, speciális rendezői megközelítések, no meg az a közéleti igény, hogy a produkciók, kritikusan, helyenként provokálóan reflektáljanak a mai magyar jelenvalóságra: szóval úgy, ahogy manapság, komoly színházi kultúrával rendelkező országokban egy progresszív játszó hely meghatározza dolgát és kötelességét.
Az új évad első nagyszínpadi produkciója az Ármány és szerelem volt előbemutatóként a MÜPA Fesztivál Színházában, majd később az anyaszínházban. Az előbemutató nézői közül sokan ellentmondásosabban ítélték meg a produkciót, mint azok, akik később, a Nemzetiben látták. Az utóbbi valószínű az érettebb, javított változat volt, s a jóval tágasabb színpadtér is jót tett a játéknak.
Alföldi Róbert, mint rendező a cselekményt kiemelte eredeti, historikus közegéből és egy elvont, nagyzenekari közegbe helyezte. A zenekari tagok között játszódik a történet, úgy, hogy a szereplők és a zenészek között szerves és interaktív kapcsolat jött létre. Mintha a zenészek a görög kórus szerepét is betöltenék, reflektálva a történet fordulataira, hol közönyös, hol együtt érző, hol beijedt jelenlétükkel nyomatékosítják, szélesítik a történést. Ezáltal minden idézőjelbe kerül, a darab pedig átlényegül egy zenedrámává, egy elemelt próza-operává, amelyben a zene hol ironikusan ellenpontoz, hol kiemel, hol a szavak helyett kifejezi az áradó szenvedélyeket, hol egyszerűen atmoszféra teremtő szerepet tölt be. S talán a legfontosabb: a zenei szféra segítségével a cselekmény romantikus, melodramatikus fordulatai is abszolút hitelessé, közelivé válnak.
A zene ugyanis abban is segíti a színészt, hogy gyakran helyette kifejezi a szenvedélyességet, így bizonyos eltartás, távolságtartás keletkezhet - ahol kell - a játék és a túlfűtött érzelmeket kifejező szöveg között. Ezt a szavak és a zene közötti összjátékot kiválóan segítette Forgách András briliáns fordítása, amely úgy tudta megtartani a schilleri szöveg távlatos erejét és költészetét, hogy - ahol lehetett - remekül hozzáigazította a mai szikár, hétköznapi, helyenként ironikus beszédmódhoz. Mostanában nagy keletje van a minimális szcenírozású opera bemutatóknak nálunk is és külföldön is. De az Ármány és szerelem színrevitele mégis egyedi, mert nem egy zenedrámát szceníroznak így, hanem egy prózai színművet lényegítenek át majdnem zeneművé.
Igazi társulati munkát mutatott a játék: a színház nagy egyéniségei (Molnár Piroska, Kulka János, Básti Juli, Hollósi Frigyes), a most induló fiatalok színészek, s a telitalálatos, kontra-tenor, Vásáry André és a többiek segítségével. S ami szintén fontos fegyvertény: a nem szokványos, különösre hangszerelt előadás abszolút közönségsiker lett.
A másik, hibáival együtt is fontos, emlékezetes nagyszínpadi bemutató az Úri muri. Egy magyar klasszikus, komoly dramaturgi segédlettel (Merényi Anna, Perczel Enikő) létrehozott új szövegvariánssal, amely bátran visszanyúlt a próza erőteljes, nyomasztó világához. Bezerédy Zoltán rendezőnek az első részben sikerült felidézni a magyar ugar reménytelen, kegyetlen, mozdulatlan, napszítta világát, s benne az emberek önpusztító, felelősség elhárító, durva életmintáit. S amitől kortársi közelségbe került az előadás, az a másságot, a másik embert lekezelő, kegyetlen attitűd, ahogy a szereplők bánnak a kiszolgáltatott cigányokkal vagy a zsidó származású könyvügynökkel, a nőkkel és a nekik alárendeltekkel.
Brutális, az erőszak törvényei által befolyásolt, nagyon ismerős világ néz ránk a színpadról, általános, korokon túlívelő jelenkori sorsképleteket is sugallva. (Stohl András kiemelkedő Csörgheő Csuli játékával) Itt is komoly, dramaturgiai szerep jut a zenei dimenziónak, a mulatós cigány zenének, ennek az érzelmeket felkavaró vagy önsajnáló, indulatokat gerjesztő, magyar sírva vigadásnak. Sajnos azonban a második rész magánéleti jeleneteiben sem a dramatizáció sem az előadás nem tudott igazán mit kezdeni Szakhmáry Zoltán és Rhédey Eszter „héjanász az avaron" már nagyon ismert történetével.
A Stúdiószínházban szintén a nem szokványos darabválasztás borzolta a kedélyeket és keltette fel a nézők kíváncsiságát.
Alföldi Bánk bán junior rendezése merészen szintén „közeget váltott": kiemelte a művet a megszokott, reális, historikus közegéből és egy másik teátrális valóságba helyezte, egy olyan elemelt térbe, amelyben a fiatal színészekből álló „csikó csapat" gátlástalanul a maga képére, vad, nyers idegrendszerére, kíméletlen véleményezésére formálta a játékot. (Alföldi állandó munkatársával, Vörös Róbert dramaturggal együtt tapintatos sorrendváltozásokat, szöveg egyszerűsítéseket is végrehajtott.) A cím szerencsésen jelezte, hogy ez az Alföldi-féle Bánk bán változat elsősorban a fiataloknak szól.
Tarján Tamás találóan írta kritikájában, hogy ez az előadás „a beavató színház egy összetettebb fajtája", s ha ilyen megengedő szimpátiával és előítéletek nélkül nézzük, akkor nagyon sok erényét fedezhetjük fel ennek a vizes medencével, mint fő attrakcióval provokáló produkciónak. A fiatal színészek óriási energia többlettel dolgoztak, több alaknak sikerült jelenkori megfelelőjét, hanghordozását megtalálni. Például Petur kontrollálhatatlan gyűlölet-és düh kitörései a mai szélsőjobb rock koncertek felforrt agyú fiataljait idézik. Bánk és Gertrudis halállal végződő, eszelősségig fokozódó összecsapásának brutalitása, a fiatal Gertrudis erotikával telített gőgje, látomásos halála a vízi koporsóban, bármelyik mai, híres erőszak film jeleneteivel vetekedhetne.
Végig erőteljesen hangsúlyozódik az előadásban az idegenek, a betolakodók elleni gyűlölet, s az örök kettészakadás folyamatos nemzeti tragédiája.
Lehet, hogy nem mindenütt követhető tisztán a történet, lehet, hogy helyenként nem minden düh kitörés, nem minden medencébe ugrás, lökés, úszás igazán életszerű, de ez a meghökkentő, vizuálisan szuggesztív interpretáció nem hagyja hidegen a nézőket, s elsősorban valóban a fiatalokat szólítja meg, akik így, vitára késztető, élő dialógusba kerülnek azzal a művel, amelyet különben, talán mint unalmas, halott szöveget kézlegyintéssel elintéznek. Egy nehezen mozdítható klasszikust galvanizál életre ez az interpretáció - ugyan helyenként esztétikailag vitatható eszközökkel és egyenetlenül - de teátrálisan nagyon látványos módon. És ami szintén fontos: a hírek szerint komoly siker az előadás.
Alföldi különben szereti a lehetetlent kísérteni: teljesen máshonnan választva anyagát, még a tavalyi szezonban színre vitt egy másik, már-már klasszikussá nemesedett, magyarok kedvence színjátékot, a János vitézt. S természetesen szintén sok támadást kapott azért a bizonyos harmadik felvonásért, amikor is az eredeti Tündérországot átemelte egy mai, piszkos, lepusztult metró megállóba, s Juliskából egy elegáns prostituáltat csinált.
Persze ízlése válogatja, ki tartja hitelesnek ezt a megoldást, és ki veti el, s kinek izgalmas, élő hagyomány a színpadon már elég sokszor feltűnt budapesti aluljáró, s kinek hat csupán ismétlésnek. De azt viszont nemcsak a védők, hanem az ellenzők is elismerték, hogy a produkció emlékezetes teátrális élmény, és elismerésre méltó tett, hogy a társulat képes volt két szereposztásban is létrehozni ezt a komoly énekesei képességeket igénylő, sikeres előadást.
Visszatérve az idei szezonra, a Stúdiószínház másik meglepő sikere a Mein Kampf, Tábori György színműve. Sokféleképpen nevezték már a darabot: metafizikai vagy abszurd bohóctréfának, brutális bohózatnak, nonszensz zsidó anekdoták laza füzérének.
A Bécsben élő, Schlomo Herzl, az öreg, zsidó könyvügynök és kedvence, felfedezettje, az ifjú, de máris pökhendi Hitler lazán elmesélt története, megfejelve a Halál többszöri látogatásaival, aki elől Schlomo gyöngéd szeretettel próbálja elrejteni Hitlert, többszörösen talányos példázat, roppant kényes és zavarba ejtő alaphelyzettel. A fiatal színész, Rába Roland, az idén mint sikeres rendező is debütált. Merészen hozzányúlt a darab szövetéhez, mondhatni gátlástalanul megfejelte a játékot zenés- táncos betétszámokkal, a vásári képmutogató komédiák kellékeivel és egy harsányabb, cirkuszi, illetve commedia del'arte-re emlékeztető játékstílussal. Így sikerült neki közel hoznia a látottakat a magyar nézők stílus- és gondolat világához. És miközben élvezzük az eredeti fantáziájú, mozgalmas előadást, eközben bátran végig gondolhatjuk saját történelmünket is, a tehetségtelen festő tanonc indulásától a több mint ötszázezer honfitársunk pusztulásig.
A merész stílust és a stílusváltásokat is kiválóan abszolváló fiatalok és a nagy öregek játéka remekül szervül az előadásban. Sinkó László Schlomo Herczl és Töröcsik Mari a Halál szerepében varázslatos jelenléttel és stílusérzékkel vesznek részt e morbid játékban, amely az ő ottlétüktől mégis telítve van szívvel és érzelemmel.
A színháznak még az évad végén is volt elég tartalék energiája, hogy új bemutatóval, új játszóhelyet avasson a Festőműhelynek nevezett hatalmas térben. Az itt látható produkció a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországól című Martin Sperr darab szervesen illeszkedik a közösségi felelősséget szuggesztíven tudatosító előadások sorába. Ugyanúgy, mint az Úri muriban, a vidéki zárvány életet élők, a történelemben vesztesekké váló közösségek és emberek agresszivitásba forduló világának kegyetlen rajza ez a mű (bár már eléggé látszik rajta a megírása óta eltelt több évtized). A vertikálisan és horizontálisan impozáns teret Alföldi Róbert rendező és színészei izgalmas, új lehetőségeket kínáló játszóhellyé varázsolták.
A jövő szezon döntően a kortárs és a klasszikus magyar drámák évada lesz. (Fejes Endre, Térey János, Závada Pál, Esterházy Péter), klasszikusként Az ember tragédiája kerül színre, s ráadásként és vendégként, a világhírű román rendező, Andrej Serban állítja színpadra Csehov Három nővérét.
A Nemzeti Színház hagyományos szerepén túl, egyre intenzívebben keresi, hogyan léphessen ki a szokványos színpad-nézőtér formációból, és hogyan találhatna speciális, az érdeklődést folyamatosan ébren tartó, újfajta dialógikus kapcsolatot nézőivel. A Stúdiószínházban folytatódik az Aegon estek beszélgető sorozata. Itt különböző műfajok arra érdemes képviselővel beszélget Alföldi Róbert, és szintén a Stúdiószínházban rendszeressé váltak az egyre népszerűbb felolvasó estek; a legsikeresebbek a mai magyar dráma szövegek.
Tavaly a színház meghívásos drámapályázatot hirdetett, amelyre nyolc, jelentősnek mondható kortárs dráma érkezett. Ezeket mind felolvassák és felolvasták a Nemzeti kiváló dramaturgiai műhelye és a rendezők segítségével. Néhányat jövőre teljes előadásban is színre visznek.
A bécsi Burgtheater mintájára meghonosították a Nemzeti Színház Színműtára könyvsorozatot: a színpadon elhangzó szövegek, az új fordítások, adaptációk, a játszott variánsok azonnal megkaphatók elegáns kiállítású karcsú kis kötetekben, sok „extrával", amelyek alapos kulturális háttértudást nyújtanak a látottakhoz. A színház egyre újabb és újabb játszó helyekre csábítja az újdonságokra kíváncsi és nyitott nézőket, a fiatalokat, idősebbeket egyaránt. (MÜPA, Festőműhely)
Alföldi és csapata egy 21. századi, a nézőkkel, a világgal, a környezetükkel energikus dialógust folytató, progresszív, szabad szellemű, európai és egyúttal speciálisan magyar színházi forma létrehozásán munkálkodik.(Egy építészetileg korszerűtlen színházi térben.) Mégpedig úgy, hogy a társadalommal, pontosabban az egyes nézőkkel folytatott dialógus lehet indulatos vagy elragadtatott, támadó vagy védelmező, de mindenképpen élettel teli legyen, s főleg szabad és semmiben sem korlátozott. Remélhető tehát, hogy sikerül nekik fokozatosan egy „közszolgálati multikulturális központot ", s egyúttal egy egyéni arculatú színházat létrehozni Budapesten. És még csak a második évad végén tartanak. Messze még a bűvös hetedik vagy - tizedik év, amire egy közösség fokozatos elérheti csúcsformáját.
Nyugtalanító, sötét árnyékként azonban, egyelőre ugyan csak periférikus helyekről, de már több támadás érte Alföldit és műsorpolitikáját. De az szinte elképzelhetetlen a 21. század demokratikus Európájában, hogy egy nagy reményekre jogosító művészeti műhelyt kormányzati, kultúrpolitikai intenció alapján megszüntessenek, vezetőjét eltávolítsák, úgy, mint régen, a Kádár-érában. De reméljük, ez csupán csak rossz sejtelem, és semmi más.
