Nem tudni, mikor volt ennyire fontos egy színház, főleg a Nemzeti. Példátlan, hogy a nézők hajlandók legyenek hónapokon át több­órás sorban békésen kivárni, hogy jegyhez jussanak. Arra sem emlékszünk, hogy akadt volna olyan teátrum, amelyben fél éven át majd minden előadás után vastaps és virágeső fogadta volna a színészeket. 

Pont ezért Alföldi és a társulat érzelmi sokkban élt hetek óta. A művészek megpróbálták ­összerakni ­ma­gukat erre az estére, és csak azt várták, hogy túléljék ezt az estét – „lelkileg”. Mikor csönd lett, és a közönség felemelte a „Köszönjük!” feliratokat, azt nem nagyon lehetett kibírni – mondta Alföldi. „Majd biztos eljön a pillanat, mikor azt mondom: végtelen büszke vagyok arra, ami történt, az öt évre, hogy a közönség közösséggé vált, de hát ez most bor­zalmas.”

Az utolsó Mephistón, a búcsúelőadáson nemhogy telt ház volt, de mint az elmúlt hetekben, hónapokban mindig, a lépcsőkön is ültek. Igen sokan jöttek a színházi szakmából, a tapsrendre pedig bementek a Nemzeti aznap nem játszó színészei közül jó néhányan – többek mellett Molnár Piroska, Kulka János, Mátyássy Bence és Znamenák István. Alföldi Róbert felhívta a színpadra Mohácsi János rendezőt is, aki az egyik legkiválóbb nemzetis előadást rendezte, az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe címűt.

Már a kapuban osztogatta a „Köszönjük!” feliratú fehér lapokat a törzsközönségből álló csapat, és arra kérte a nézőket, a színészek meghajlásakor némán emeljék fel a papírt. A Nemzeti Színházban jöttek össze, miközben órákig álltak sorban a jegyekért – mesélte Ravasz Myrtil, a tizenöt-húsz fős stáb tagja. Minden nemzetis búcsúelőadásra virágot vittek és ajándékokat a színészeknek. Az ember tragédiájára például almát, az Angyalok Amerikában szereplőinek kis emléktáblát. Most úgy 125 virágot adtak fel a színpadra, és felkértek egy trombitást, játssza el a nézőtéren az Il silenziót.

Festett transzparensek borították a karzat támláját: To Be or Not To Be, Köszönjük és a Jog az élethez és a szabadsághoz feliratokkal. Míg a közönség némán vagy éppen tomboló tapssal köszönte meg az elmúlt öt évet, a színészek jó része könnyek közt fogadta a hosszú ünneplést. „Ha feláll körülötted vagy hatszáz ember, garantáltan sírsz” – mondta az előadás után a riporter Veiszer Alinda, aki a produkciók nyolcvan százalékát látta. Jó néhány színészhez köti kicsivel több mint kollegiális riporter-színész viszony, beszélgettek is arról, milyen ez a búcsú, az ünneplés. Legutóbb Bodó Viktor előadásán, a Social Error – The Last Man in Budapest címűn kihívták a női nézőket, meséli az újságíró, és megkérték az urakat, álljanak fel, és tapsolják meg őket. Akkor kicsit ­megértette a másik oldalról, milyen standing ovationt kapni.

A riporter, akinek pár éve nem adnak műsort a közszolgálati tévében, tudja, milyen a végén lenni valaminek, ami az ember szíve, az identitása, milyen nem csinálni azt, amit ­szeret. Drukkol ugyanakkor a következő, Vidnyánszky Attila vezette csapatnak is, hogy csináljon jó Nemzetit. Bár hozzáteszi: az eddigi azért elég jó volt.

Alföldi Róbert megbízatása június 30-ig szól. Az utolsó napon, az elmúlt öt év lezárásaként gálaestet tartanak, amelyen írók, költők, zenészek, színészek köszönnek el ettől a korszaktól. A CSAK – Akciócsoport a kultúráért szervezé­sében Mohácsi János gálaestet rendez. Erre a jegyek már elfogytak, de a nézők a színház előtti parkban piknikelve, óriáskivetítőn megnézhetik a műsort. Ezen a napon, a Balkon-szinten felavatják Kállai Ferencnek, a nemzet színészének a mellszobrát, Kutas László szobrászművész alkotását, átadják az Évad ­nézője díjat, sőt a közönség a művészekkel is találkozhat a gála után. A kivetítőn a régebbi darabokból összeállított montázs pörög, a szabadtéri színpadon zenészek játszanak.