A Nagy Sándor ünnepe oratórium, nincs normális története, egy ideig a nagy szakállú muzsikust, Timotheust dicsérik, aki zenéjével különféle hangulatba tudja ringatni az ünnepeltet és az ünneplőket, majd viszonylag váratlanul áttérnek Szent Cecília dicséretére, az egyik muzsikus égbe vitte az embereket, a másik egy angyalt hozott le a földre.

Nem lehet azt mondani, hogy nagyon igényelné a színpadot ez a szövegkönyv, de el tudom képzelni, hogy akadnak, akiknek könnyebb végighallgatni két felvonásnyi barokk zenét, ha közben elfoglalják a szemüket. Erre a célra kiválóan megfelelt a Müpában látható szín, piros cipős, szikrázó öltönyű, a rendezői szándék szerint orosz újgazdag és udvartartása iszik, énekel, hallgatja egymást, néha meglehetősen értelmetlenül egymásra vagy magukra mutogatnak, és közben lezajlik valami divatbemutató is, kicsavart tagú táncosokkal. Aki nem bírja nézni, becsukhatja a szemét, ezt úgyis hallgatni kell.

Hallgatni viszont érdemes, kifejezetten magas színvonalú zenélés zajlott. Még úgy is, hogy a kürtök, valami téves előadói hagyományt követve még véletlenül sem tudtak tíz súlyos gikszer alatt teljesíteni abban a kevésben, amennyit játszaniuk kellett. Ez örök kérdés, hogy vajon a barokk korban pontosabban tudtak fújni, vagy a szerzők akkoriban már a jövőbe láttak, és modern kürtöt vizionáltak, mindenesetre a kürt és a korhű zenélés egyelőre kibékíthetetlen ellentétben van, de nemcsak itt és most, hanem nemzetközi szinten is.

Akkor is öröm volt a zene, ha az est sztárvendége nem jött el, Miah Persson helyett Eleanor Dennis volt a szoprán, az utóbbi idők Persson-élményeire gondolva könnyen lehet, hogy jól is jártunk így. Eleanor Dennis egyszerűen tudja, hogyan kell Händelt énekelni, szép, hosszú levegői vannak, friss és fiatal a hangja, magabiztosan van jelen a pódiumon. Majdnem ennyi jót lehet elmondani az altot éneklő Lucia Duchonováról, egy gondolattal halványabb mindenben, de nem kell két primadonna egy előadásba, a kettősük így is nagyon szépen, kiegyensúlyozottan indázott. A férfiaknál a tenor Erik Stoklossa volt az izgalmasabb jelenség, de még a basszusnak nevezett Tadas Girininkas sem volt kínos vagy kellemetlen, inkább csak karakter nélküli.

Az igazi kellemes meglepetés a közösségi zenélés volt, hogy egyedül az első finálé alatt éreztem a lecsavartságot, hogy egy kicsit most több kellene, szárnyalóbb és lelkesebb hang, meg masszívabb tenor szólam a Purcell Kórusban. Az Orfeo Zenekar vitte a hátán az előadást, jó hatással volt rájuk a nagyon racionálisan, hókuszpókuszok nélkül vezénylő Rolf Beck. Az egész előadásból pont a hiány hiányzott, nem azt érezte az ember, hogy a nagyok is valami hasonlót művelnek, csak jobban, hanem hogy ez a mű, ez, amit hallunk, bizonyos szempontból csodálatosan értelmetlen. Más szempontból meg csodálatosan értelmes, századokról századokra pattogó üzenet a zene hatalmáról. Tulajdonképpen mindegy is, hogy minket visz az égbe, vagy az angyalt hozza le közénk.

Händel: Nagy Sándor ünnepe – Müpa