Inkább valami mulatságos nosztalgiára készült az ember, hogy ezek az egyenruhás trololo-utódok (aki valamiért nem ismeri az internetsztár Eduard Khil nagy slágerét, bármikor pótolhatja) énekelnek nagy komolysággal vagy nagy vígsággal, a kórus szól majd, mint az atom (ha szabad most ezt a kifejezést alkalmazni), a tánckar kalinkázik. Amuri partizánok dala, még némi zenés emlékidézés a magunk iskolai énekóráiból, meg a magyar nép zivataros századából.

Lényegét tekintve ez is történt, csak először a Virtuózok közül léptek föl hárman, a körülmények és főleg a hangosítás hatására a kibírhatatlanság határán, így az igazi meglepetés az volt, hogy a tangóharmonikás mindennek ellenére élményszerűen játszott. Az előre megfontolt tüzérségi előkészítés után jöhetett a roham. Meg a felismerés, hogy a 20. század nekünk ugyan egészen különlegesen zivataros, de az oroszok számára a forgószélben ott van egy nagy kapaszkodó, a honvédő háború, Sztálingrád és a győzelem napja.

Hiába történik az elvárt és remélt, illetve talán még annál is több, mert a kozák tánc bármelyik esztrádműsor fénypontja lehetne, csattogó kardok, repkedő kozákok, tempó és fegyelem. Előtte van egy vidámnak szánt kis Este a kaszárnyában jelenet, pajkos katonalányok táncolnak, szigorúan csizmában és térd alá érő szoknyában, az ügyeletes tiszt pedig komor arccal próbálja fenntartani a rendet, amíg úrrá nem lesz rajta is a lábemelgetés elementáris vágya. Az est azonban leginkább énekes, a tányérsapkás kórus előtt különböző színű egyenruhába bújt szólisták örülnek a hangjuknak.

Egy tenor a csalogányt idézi, már a szövegben, mert dallamban inkább azt mutatja meg, hogy akár tizenöt másodpercig is tartani tud egy záróhangot. Hát jó. Van egy ritkás hajú, szőke fiatalember is, neki némileg kellemetlenebb, élesebb a hangszíne, így inkább a hősök hazatérését ünnepli. Közben vetítenek, rohamoznak a katonák, töltik az ágyúkat, világítanak a Sztálin-orgonák, írják a leveleket haza. Felvirágzott vonatok, hitvesi csókok, hősök és családjaik. Lézerrel lövik a háttér molinót, vörös csillagok pattannak az égre, a sztálingrádi emlékmű forog maga körül. És jön a tarra nyírt bassz-bariton, és dús, gurgulázó hangon fölteszi a kérdést: akarnak-e háborút az oroszok. Annyira fontos a felvetés, hogy a dal szövege magyarul is megjelenik a kivetítőn. A válasz az, hogy kérdezzük a nyírfákat, meg az egyéb természeti jelenségeket.

Tudom, ha nincs háború, akkor nincs győzelem sem. De azért szívből remélem, hogy tényleg az a válasz: nyet.

Az Alexandrov együttes műsora a Syma csarnokban