Ami kifér. Az énekesek kiállnak, és fújják a nótáikat. A tavaszi fesztivál operagálái elég jól járták körül az ebben rejlő lehetőségeket.

Kezdett az Erkelben Leo Nucci, aki pontosan olyan volt, amilyennek várta az ember, vén eb, aki már nem tanul új trükköket, ha Posa márkit énekli, akkor a derekához kap, ott érte a halálos lövés, amely erre a végső áriára készteti. Voltaképpen csodálatos esemény, egy meglett férfi, aki még minden ok nélkül tud szenvedni, és közben a hangja mint tíz éve, ez jelenti a végső bizonyítékot az énektechnika helyes módjára: nem ment tönkre semmi. Nem muszáj szeretni azt a hangszínt, nekem kicsit éles, vékony, de minden hangban egy élet tapasztalata: ezt így kell csinálni. Így lehet.

Elina Garanca hibátlan és intelligens énekes elinagaranca.com

Folytatta Elina Garanca a Műpában, megszokott, szőke sugárzásából valamennyit levont a szürke színű fellépőruha. Garanca is azt adta, amire számítani lehet, hibátlan szépséggel, kereken, elegánsan megfogalmazott áriákat, az alap-Carmenek mellé ritkaságokat. Intelligens énekesnő, aki épp elég intelligens ahhoz, hogy ezt az egész éneklősdit ne vegye nagyon komolyan, ahhoz túl szépen énekel, hogy ezen meg lehessen sértődni. Miért kellene meghalni a pódiumon, ha nem muszáj?

Miért ne kellene meghalni a pódiumon? Ezt már a nápolyi társulat kérdezte, a San Carlo muzsikusai, akik Verdi Luisa Miller című operáját mutatták meg, hogy akár így is lehetne játszani. Az első számú tébolyult a karmester Daniele Rustioni volt, aki végigtáncolta, dobogta, énekelte, dünnyögte, nyögte a felvonásokat a nyitány izgalmától az utolsó tragédiáig, amelyet egy félfordulattal zárt, megmutatva magát a közönségnek, bevonva minket ebbe a nagy szerelembe, egyesítve mindenkit a mű iránti rajongásban.

Az énekesek gyakorlatilag végigkiabálták a szerepeket, állandó indulatban égtek. Ez persze rengeteg lehetőséget jelent, az ukrán bariton Vitaly Bilyy inkább volt adottság, mint kiérlelt, átgondolt, technikás éneklés, de szólni szólt. A címszerepben Elena Mosuc már nem olyan, mint fénykorában, de még érezni a tökéletes kontrolláltságot, hallani a szép, hosszú frázisokat, és mindez egyáltalán nem nyomta el az éneklés örömét. Még mindig nézi a közönséget, szárnyakat kap egy rokonszenvező pillantástól. Ez az opera egyik varázsa.

A másik Luciano Ganci, akihez fogható tenort már régen nem lehetett Pesten hallani. Bejön mosolyogva, és az ember azt gondolja, na, tessék, még egy Domingo-imitátor. Aztán énekelni kezd, és nem utánoz senkit, úgy szól, ahogy kell, fényesen, hetykén, varázslatosan. Kis idő kell, amíg észre lehet venni a hibáit, de annyi baj legyen, a tenort a magasságokért bálványozzuk, az operát meg ezért az állandó felsőfokért, izzásért, őrületért. Nem normálisoknak való. Mert csak ők a normálisok.