Fotó: La Dolce Vita / Riama Film

Talán a korkülönbség miatt, vagy mert már minden áron színesben akartam látni a világot. Bár annál színesebb képet, ahogy egy szőke nő megfürdik egy köztéri kútban, nem nagyon tudtam elképzelni.

Nekem a szabadságról szólt mindig is ez a jelenet. Hogy, te, jóisten, ilyet is lehet. És nincs rendőr, nincs igazoltatás. A nyolcvanas évek eleje volt, Erdély, nem ragozom.

Akkor már tudtam, hogy el fogok menni ahhoz a kúthoz, nincs az a diktatúra, ami ebben megakadályozhatna. Fürdeni nem fogok, de hát az a svéd modell helyettem is ledobta már a gátlásokat. Utánozni nem érdemes, csak követni.

Anita Ekberg. Mert később a nevet is bemagoltam, s miközben soha, semmilyen más filmben nem láttam őt, vagy legalábbis nem emlékszem, mégis ő lett életem egyik legfontosabb szereplője. Ikonikus figurája. Aki megtanított vágyakozni valami olyasmi után, aminek akkor még a nevét sem tudtam.

Nyolcvanhárom éves korában hunyt el, egy olaszországi klinikán halt meg, ahol már hosszabb ideje kezelték. Ebből is látszik, hogy az életnek semmi érzéke nincs a legendákhoz. Felmorzsolja őket, hogy aztán csak virtuálisan létezzenek tovább. A fejünkben, szívünkben. Minden porcikánkban. Kortalanul, minden vizek fölött lebegve. Kikacagva kórságot, öregedést, szemünket elhomályosító nyavalyákat. A fiatalságunk ő, az ébredésünk, az a kevés merészség, amit a civilizáció még megenged.

Az 1950-es évek közepén több filmstúdió is ajánlott munkát számára. Legsikeresebb szerepe az Édes élet volt, amiről egyszer azt mondta: „Én voltam az, aki Fellinit híressé tette, és nem fordítva".

Innen tudjuk, hogy nem akármilyen humora is volt.