Bele kell csapni a lecsóba, nem vitás. És nem csak azért, mert – ahogy az előadásból is visszhangzik – mindjárt választás van, nem is csak azért, mert a megalázottak, becsapottak, kisemmizettek tömege akkora, hogy nem jutna mindenkinek kockakő a Kossuth tér friss gránitburkolatából; mert hazavágva-tönkretéve az oktatás, az egészségügy, a közmédia, a jogállam; mert lenyúlva és államosítva a nyugdíj, a trafik, a föld, az emlékezetpolitika.

Még csak nem is azért, mert leplek lerángatásával, szobrok, könyvek és vájdlingok „leleplezésével” és különféle elmeháborodottak teátrális akcióival mindezt minduntalan felülünneplik. Hanem azért, mert nemcsak a hazugság és aljasság ér torkig, hanem az ilyetén kormányzott nép agyvérszegénysége és birkasága is. Mert ki- vagy elveszett a felnőtt, öntudatos és önérzetes állampolgárok sokasága; azoké, akik nem a szívükkel vagy a zsebükkel, hanem az eszükkel irányítanák életüket és szavazatukat. Akik tudják, mi igaz és mi hamis, és mi mindkettő.

Schilling Árpádot ez érdekli leginkább, ez aggasztja és sarkallja színházi tennivalóra; ez ösztökélte a Krétakör átszabására is. A társadalmi szerepvállalásnak ez a formája több mint természetes: a színház dolga ez. A Krétakör előadásában, amely A Párt címet viseli (egyébként egy zenekar neve, az előadás műfaja tehát voltaképp koncert), nem az elmúlt négy év kormányzásának kritikája a lényeg, nem is a láthatóan gondos kiegyensúlyozás az Európai Unió problémakörével kapcsolatban, hanem ez a bizonyos hiány, amelyet persze mi, a Trafó közönsége nem veszünk magunkra, hiszen ugyebár, a kevesek közül valók vagyunk.

Ezért aztán az interaktivitás – a közönség valódi bevonása a tartalmi kérdésekbe – kudarcot vall. Még hajlandók vagyunk kézfeltartással szavazni, ki legyen a polgármester: a pedagógus Sándor, aki a megtiport Magyarországból és Trianonból vezeti le a változás szükségességét, avagy Zsolt, a vállalkozó, aki tudja,mi a teendő:megcsináltatni a padok deszkáit, hogy ne szakadjanak le az öregek alatt. Elviseljük, ahogy a becsületes Zsoltot bedarálják a körülmények, a kényszerű igazodás a nagypolitikához, a közmegegyezéses egyéni stiklik, parányi adócsalások, no meg az otthon olykor eljáró kéz.

A fikciós történet példabeszéd jellegű, tipikus motívumokból épül föl egészen a tragikus végkifejletig, de mivel nem drámáról, hanem színházi (nép)nevelésről lenne szó, ezt még el lehetne nézni. Kivált, mert a színészek – Sárosdi Lilla, Szalontay Tünde, Nagy Zsolt, Terhes Sándor, Ördög Tamás, Kiss-Végh Emőke és a külföldi társak – odaadóan dolgoznak. A zene viszont gyenge, a szöveg egyenesen a hajdani polbeat fénykorát idézi.

Aztán bejön az ezúttal konszolidált külsőt öltött Gulyás Márton, és kéri (anyagi) támogatásunkat a Krétakörnek – meg is fogadom magamban, övék lesz az egy százalékom. Majd jön a megoldásjavaslat: a közönségből váratlanul innen-onnan bekiabáló fiatalok követelik, hogy tevőlegesen vehessenek részt az ország ügyeinek irányításában. Mit is valójában? Hatalmat. Megint szavaznunk kéne, de nem emeljük föl a kezünket – és ez bizony nem egy halk „igen”.

Hanem annak a jele, hogy nem vagyunk eltalálva, sem mint közönség, sem mint felnőtt emberek komoly gyülekezete. Láttunk egy tisztességes, felelős és okos színházi kiáltványt, amelynek gondolati tartalmát értjük, színházi formájának legfőbb eleme azonban fájón hiányzik: a hatás. A székbe szögezettség, a felbolydult gyomor és felgyorsult szívverés. Amit egykor régen, a méltán kultelőadássá vált Feketeország című előadásuk erősen hozott.

A Párt
Krétakör, Trafó