Többé kevésbé erre vágyunk mind: egy olyan tévécsatornára, amit nem kell szégyellni. Amit bevallhatunk, intelligens társaságban akát át is beszélhetünk: te is láttad? Na, majd az ismétlést.

Eleinte ilyen volt a Spektrum, meg a NatGeo, esetleg a Discovery, de mostanában akármelyiket kapcsolom be, folyton lepecsételt raktárakat feszítenek föl benne, vagy Hitler kiabál. Aztán jött a Mezzo, de a komolyzene nem mindenki öröme. Ha tehát az a kérdés, hogy kell-e nekünk M5, egyértelmű, hogy kell.

Úgy is indult, ahogy kell, az első este Plácido Domingo énekelt benne, mondjuk olyan sárga, fátyolos képeken, mintha megállt volna az idő 1990-ben, sehol egy jó közeli, sehol valami elkapott pillanat, a közelség mámora. A távolság mámora meg csak arról beszélt, hogy miért van ennyi üres hely, ha egyszer a koncert estéjén mindenkit visszafordítottak a Sportaréna közeléből, hogy az összes hely elfogyott. Hétfő este Purcell, jobb minőségben, de a komolyzene, mint már megbeszéltük, nem mindenki öröme. Keressünk mást, talán más időpontot, hiszen a kultúrafogyasztók sokszor a ráérős emberek, akik nem a munka után rogynak le a készülék elé.

Nos, ez a baklövés. A más időpont, mert déltájban egy tökélesen semleges kulturális ajánló után valami lejárt szavatosságú, angolul felülbeszélt német műsor megy felirattal, afféle kisfilmek a nagyvilágból. Nem a mai nagyvilágból, az elég egyértelmű, hiszen egy alagútfúrási, betegesen izgalmas tudósításban közlik hogy az lesz majd az érdekes, amikor megnyílik a kész konstrukció a forgalom előtt 2015-ben.

Ennél megúszósabb tévézés csak a jósoknak átjátszott adásidő lehet – erről egyelőre még nincs szó. Marad a tenger fenekén két és fél percen át sétálgató ember, meg a rossz nézői közérzet: felesleges emberek vagyunk, akiket felesleges információkkal szórakoztatnak.