Ellene szól az előzetes, amelyből világossá válik, hogy egypercnyi poén nincs a száz percben, de erre való a város, a kupola, a Pantheon, Caracalla thermái, nem kell túl magasra srófolni az igényeket.

Mindegy is, mert nem használják túl Rómát, helyette inkább névsorolvasást tartanak. Persze van, akit be kell mutatni, leginkább a divatszakma nagyjait, Tommy Hilfigert vagy Anna Wintourt, van, akit figyelni kell, mert csak egy villanást vállalt, mint Susan Sarandon vagy John Malkovich. A Zoolander is azzal dolgozik, amit parodizál, a márkanévként funkcionáló arcokkal, nevekkel, végül is nem lehet rossz film, ha Benedict Cumberbatch is benne van.

Pedig lehet. Nem kell hozzá más, csak az időt rosszul fölhasználni, poénok és használható forgatókönyv helyett azzal vacakolni, hogy mindenki megjelenjen harminc másodpercre. Megvan ugyan az az egypercnyi poén, de a viccek a levegőben pukkannak. A Zoolander 2.-ben nem sok örömét fogja találni az, aki nem ismeri a férfi modellek grimaszait és értelmi képességeit, Valentino arcszínét és Billy Zane mosolyát.

Ha viszont mindez megvan, akkor meg elég üres a film, a gúny nem mar, és még azt a kellemes érzést sem kelti, hogy mennyire jó nekünk, mert mi ezer kilométerekre vagyunk ezektől a féleszűektől. Egy világban élünk, és amilyen pechesek vagyunk, olyan világban, amelyben nem érdemes élni. Vagy legalábbis nem érdemes moziba menni.