Számomra még mindig az első változat a meggyőzőbb, felesleges Amerikában Bánk bánt játszani, olyasmibe akarnánk őket beavatni, amire egyáltalán nem kíváncsiak, számukra az opera témája enyhén szólva is idegen, és fogalmuk sem lehet, miért fontos, hogy Endre király „országát és feleségét fenekestül felforgatva találta”. Képzeljük el megfordítva, egy kvéker zeneszerzőnek a cherokee és navajók közötti torzsalkodást feldolgozó daljátékát sóznák ránk – köszönjük, ne tessék fáradni.

Rost Andrea,

Ettől még a Bánk bán remekmű, ne tessék tévedni. El lehet mondani, hogy csak a kor olasz operáinak utánérzése, és kétségtelenül van hasonlóság a Tisza-parti jelenet és a Lammermoori Lucia őrülése között, de a különbségek még feltűnőbbek. A Bánk bánt, miközben ugyanazon a szinten áll, nem írhatta volna Donizetti, és ez a tény önmagában elég arra, hogy örülni tudjunk neki. Nem kell beleesnünk abba a kis országi görcsbe, hogy meg kell mutatnunk magunkat a nagyvilágnak, különben nem is létezünk. Ma a világ legboldogabb országai közé tartozik Svájc, és, csuda tudja, egyetlen svájci opera nem jut az eszembe. (Na jó, csalok, mert Holliger operája, a Schneewittchen eszembe jut, de azt sem játsszák L. A.-ben.)

Talán az is érdekes, hogy Erkel maga soha nem izgatta magát a nemzetközi közvélemény miatt. Jó, akkor még nagyobb ország voltunk, de Erkelt tökéletesen kielégítették az itteni sikerek. Annyira, hogy a témaválasztáskor is mindig ragaszkodott ehhez a jó kis Kelet-Európához. Megtehette volna, hogy ő is Walter Scott-regényeket adaptál, hogy olasz vagy német librettókat keres, de azt gondolta, elegendő a magyarul tudóknak imponálni. Amikor Liszt kért tőle kottát, hogy bemutassa valamelyik Erkel-operát Weimarban, Erkel visszaírt, hogy sajnálja, neki most nincs pénze a másolásra, köszöni a lehetőséget. Nem tudta, hogy a magyarul tudók enyhe kulturális identitásválságban fognak majd szenvedni, és távoli országoktól várják az igazolást, hogy joguk van szeretni őt.

Mielőtt exportálni szeretnénk a Bánk bánt, először magunknak kellene tisztában lennünk ezzel az operával. Hogy egy egyszerű problémát vessek fel, amiről eddig mintha nem beszéltek volna: melyik Bánk bánt szeretnék bemutatni? Az eredetit? A most összerakott, majdnem-majdnem eredetit? Azt, amit még itt sem nagyon játszanak? Vagy a Rékai–Nádasdy-átdolgozást? El sem döntöttük még, pontosan mi a nemzeti operánk, és máris államilag házalnánk vele? Ahogy Kabos Gyula mondta: Fiacskám, én magam sem tudom, hogy mi az a móres, hogyan vállaljak még tanítványokat is? Vagy ez már maga lenne a döntés, menjen az átdolgozott változat, akik pedig az eredeti újrafelfedezésén dolgoztak, törődjenek bele a vereségbe? Biztos, hogy megalapozott volna a választás?

Józan ember aligha várja, hogy a Bánk bán kasszát robbant, megvesznek érte a világban, és ezen túl minden nemzetközi sztár magyarul tanul majd, a Kékszakállú mellett végre van miért. Ennek az operának nem épp egy pici pöckölésre volna szüksége a világsikerhez, hanem hogy el lehessen tüntetni azt a sok Verdit, Donizettit, Bellinit és Rossinit, és maradna űr a XIX. század titkosabb operái számára is. Ha tényleg így van, akkor az egész Los Angeles-i kaland csak arra volna jó, hogy néhány tehetségesebb magyar énekes megmutathatná magát ott is. Tekintve, hogy az előadóművészek menedzselése ma már nem állami feladat, és nem is az állam húz belőle, szerencsére, anyagi és erkölcsi hasznot, megint csak nem értem: úgy akarnak elkölteni viszonylag jelentős összeget, hogy garantáltan nincs semmi értelme?

A magam részéről sokkal kevesebbel is beérném. Ha tényleg megmaradnánk a saját körünkben, ha itthon tudnánk szeretni a Bánk bánt. A minisztériumból szétküldtek egy körlevelet, amely szerint méltó körülményeket kell biztosítani az opera amerikai bemutatásához. Tudom, hogy a helyesírás mostanában nem menő, de a levélben végig nagy b-vel írják a bánt. Én már akkor boldog lennék, ha legalább kormányzati szinten világossá válna mindenkinek, hogy a bán az nem Bánk keresztneve.