– Melyik városrészt tartod Budapest mostohagyerekének?

Török András

– Talán Csepelt. Egy legendás gimnáziumban helyettesítettem egy barátomat nyolc vagy kilenc hónapig, és akkor bejártam az egész városrészt. Mostohagyerek minden mai „rozsdaövezet”, a külső Józsefvárosban és a külső Ferencvárosban. Abban reménykedtek a stratégák, a privatizáció során a külföldiek újraépítik ezeket a hatalmas iparterületeket. De ők inkább a zöldmezős beruházásokba fogtak. Reméljük, egyszer megépül a tervezett Munkás körút, amely a rozsdaövezeten belül feltárna kerületeket. Az előrelátás nagyon fontos a várostervezésben és -építészetben. Van egy híres mondása Rakovszky Ivánnak – aki az 1928 és 35 között a Közmunkatanács elnöke volt –: a városfejlesztésnek két nagy ellensége van, a túl korán és a már későn.

– Mi volt a legviccesebb felirat, amit vécében találtál?

– A Zeneakadémia földszinti férfivécéjében leltem rá a nyolcvanas évek végén, filctollal azt írták fel: Viva Brüggen! Nagyon jól játszhatott a híres régizenész Frans Brüggen, ha valaki erre ragadtatta magát… Azóta már sokszor átfestették azt a falat. Egyszer – szimbolikus aktusként – filctollal visszaírtam ezt, mintegy tiltakozásul az oda nem illő, nem zenei tárgyú malacságok ellen.

– Mekkora volt a leghosszabb sor, amelybe beálltál, és mire vártál?

– Ha lehet, megpróbálom ésszel kikerülni a sorban állást, de úgy, hogy senkit ne hozzak hátrányos helyzetbe. A leghosszabb a Louvre-nál volt – az akkor 10 éves középső lányommal. Párizsban ugyanis véletlenül találkoztam a grafikus Orosz István barátommal, és kértem, mondjon három festményt, amit a gyereknek látnia kell. Így jött a Louvre. Mikor 12 évvel később a legkisebb lányom lett 10 éves, akkor már kinyomoztam, hogy a Louvre-Rivoli metrómegálló felől is van bejárat automata pénztárakkal, ott nem kell sorban állni… A Budapest-könyvem most megjelent új kiadásában van egy kolosszális sorállásról készült kép, ezen legalább 300 ember áll sorban, birkatürelemmel, az Október 6. utca és Zrínyi utca sarkán. A fortepan.hu csodálatos ingyenes fotó-honlapon találtam.

– Rövid politikusi tevékenységednek mi volt a legnagyobb kudarca?

– Én nem politikus, csak politikaközeli köztisztviselő voltam. Teljesen félreértettem, hogy mi a dolga egy helyettes államtitkárnak. Mire rájöttem, hogy a jogszabályok korszerűsítése, a következő évi költségvetésért való lobbizás, új finanszírozási konstrukciók kidolgozása volt – rég megbuktam. A legnagyobb hiba az volt, hogy amikor elmérgesedett a Műcsarnok-ügy, nem hallgattam Keserű Katalin kompromisszumot ajánló levelére, és úgy váltottam le őt posztjáról, hogy annak az okát sem ő, sem a nyilvánosság nem értette világosan. Komisszár szerepébe keveredtem, pedig senki nem utasított semmire, a leváltás gondolata először a szakfőosztály vezetőjétől jött.

– Helyettes államtitkárként már vezetted az Nemzeti Kulturális Alapot is. Most hasonló a helyzet L. Simon László esetében is. Van különbség a két helyzet között?

– Nincs ellenérvem arra, miért ne legyen a kulturális államtitkár és az NKA vezetője ugyanaz a személy. Nemcsak azért, mert én is így voltam egy ideig, hanem mert ezt annak idején így találták ki. Egy országnak sokféle módon lehet jót akarni, a nagy politikai áramlatok mindig máshogy gondolják ezt. A mostani kormány etatista filozófiát vall, ezért a kultúrában is a központosítás zajlik. Azt már liberálisként nem helyeslem, ha elfogadják az új szabályokat), az elnök – vagy az alelnök, ez új pozíció – indoklás nélkül felülvizsgálhatja a kollégiumok döntését a politikus-NKA-elnök. Az én időmben egyáltalán nem volt jogom a kollégiumok döntését felülvizsgálni. Amire büszke vagyok az NKA elnöki időmből, az a Digitális Irodalmi Akadémia, amely most is működik, és sehol a világon nem volt előképe. Életem egyik nagy pillanata volt, amikor a minap egy két évtizede keresett Illyés Gyula idézet forrását egy barátom megküldte nekem – egy miskolci diákja éppen a DIA honlapján találta meg.