Fáy hólapáttal ütné Kovács Patríciát

Fáy film

Az is egy érdekes történet, hogy Sas Tamás miként lett tíz év alatt a magyar film megváltójából szitokszóvá, de ő nem erről készített filmet. Pontosabban: csak közvetlenül. A Presszó 10 év talán az utolsó kísérlet arra, hogy meglássuk azt az embert, akinek egyszer sikerült: úgy készített tisztességes filmet, hogy azt sokan akarták megnézni. Ami a folytatást illeti, úgy veszem észre, senki nem akarja megnézni, az esti vetítésen négyen izgattuk magunkat a barátnők sorsán, pedig ennél azért egy kicsivel jobb a film.

A forma már kimerült, az egyetlen kamera csak egyetlen alkalommal volt elegendő, hogy most kettő van, csak ront a helyzeten. Az unalmas látványt csak jó forgatókönyvvel lehetett volna feledtetni, de azt most pont nem találták sehol. Próbáltak tehát olyat írni, amilyen az előző volt, ugyanazokkal a szereplőkkel, akiknek már sikerült, csak Kecskés Karinát váltották Kovács Patríciára, amiben egyébként mélységesen igazuk volt. Kovács Patrícia legalább érzelmeket vált ki a nézőkből, én például szívem szerint egy nagy hólapáttal vágnám őt fejbe, de mintha ez is lett volna a cél. (Nem a fejbe vágás, csak annak égi mása.)

Próbálnám védeni a filmet, egyrészt azért, mert szidni nem érdemes, másrészt mert végig azt érzem, hogy nem annyira rossz, csak nincs mit nézni rajta. Az nézői hiba, ha az első részhez szeretnénk visszatalálni, de ennek sem a néző az oka, a történetben utalgatnak folyamatosan az elmúlt időkre, és hogy mi is volt akkor. Nyilván az alkotók is megérezték, hogy a mostani változatból épp az összetartó erő hiányzik, a három barátnőnek semmi oka nincs arra, hogy barátkozzon, annyira különbözőek és egymás ellen feszültek, hogy nincs okuk egy asztalnál ülni. A Stohl András által játszott alak sem bizalmat, sem leküzdhetetlen vágyat nem ébreszt, az idők változtak, az arcvonások, amelyek régebben bájosak voltak, ma gyanúsak. A cselekmény, ha nem is érdektelen, de csikorgós. A párbeszédek még csikorgósabbak, onnét látni, hogy milyen komoly színészi erőket pazarol a film, hogy időnként még így is sikerül az elmondhatatlan mondatokat abszolválni.

A film vége szerencsésen lekerekedik, ami a lehető legnagyobb szerencsétlenség, mert ezzel még azt a tanulságot is kihúzzák a történet alól, hogy nincs igazság ebben a kerek presszóban, igaz, cserébe megnyugtatnak mindenkit azzal, hogy harmadik rész nem lesz. A mindenre kíváncsiak elgondolkodhatnak azon, hogy vajon miért kellett Benedek Miklóst szerepeltetni egy kávé erejéig ebben a filmben, mi tanulsága volt az egyetemistás betétszámnak, hogy valaki itt tanul (egyszer) a presszóban, és vajon miért ígérik Kautzky Armandot, aki egyetlen villanásra sem látható. Nehéz volna tagadni: 2010 nem volt a magyar film dicsőséges éve.

Ez a böngésző nem támogatja a flash videókat