A szembenézés nyert Velencében
Minden bizonnyal nagyon megijedt Marco Müller igazgató tavaly, amikor a kevés sztár miatt a nemzetközi sajtó katasztrofálisnak kiáltotta ki a velencei filmfesztivált. Ezért történhetett, hogy az idei, tizenegy naposra bővített rendezvényen átesett a ló túlsó oldalára: a filmes válogatást röviden a túlkínálat szóval lehetne jellemezni.
Elég talán annyit mondanunk, hogy 25 alkotás került be a nagyfilmes versenybe - ennek az embertelen számnak megfelelően pedig a válogatók nagyon különböző, szinte összehasonlíthatatlan műveket csoportosítottak egymás mellé. Talán ezért sem meglepő, hogy a legfontosabb díjakat, a könnyebb és jól bevált utat választva, idén az erős politikai fűszerezésű műveknek ítélte oda a neves tajvani rendező, Ang Lee vezette zsűri.
A fesztivál fődíját az izraeli Samuel Maoz rendezte Lebanon kapta. Érdekes, mintha a lelkiismeret most kezdene ébredezni a középkorú izraeli művészek generációjában. Tavaly Cannes-ban debütált például Ari Folman Libanoni keringő című animált áldokumentum-filmje, amely még ma is tabutémának számító eseményeket dolgoz fel. Jelesül Libanon 1982-től 1985-ig zajló izraeli megszállását, azon belül a shatilai és sabrai palesztin menekülttáborokban a keresztény militánsok által végrehajtott mészárlás következményeit, illetve azok hiányát. A Lebanon ennek szinte a testvérfilmje: ugyanebben az időszakban játszódik, a rendező fiatalon (Folmanhoz hasonlóan) katonaként vett részt a hadműveletekben és az ott átélt traumákról csak most, évtizedekkel később képes beszélni.
Maoz azonban sokkal prózaibb módon képes rekonstruálni az eseményeket, nem lép át a kamaradráma műfaji megkötésein. Az egész film egyetlen, a résztvevők szempontjából értelmetlen bevetés története, amelyet egy tank belsejében élnek át. Az egyetlen kilátást nyújtó pont a lövész célkeresztje; s talán az sem véletlen, hogy a katona nézelődni nagyon szeret, de a ravasz meghúzása már szinte lehetetlen feladat számára. Ebben a fullasztóan zárt térben minden egyes dilemma hatalmas jelentőséget kap: életekről kell dönteni másodpercek alatt, de úgy, hogy azt sem tudni, hol, mikor és miért kell éppen harcolni. Ész nélküli ámokfutás ez egy harci gépezetben, amelyből talán sosincs kiszállás. Samuel Maoz olyan hitelesen adja vissza a klausztrofób környezetet és a józan ész hiányának abszurd világát, hogy szinte futkos az ember hátán a hideg.
Shirin Neshat iráni videóművész a legjobb rendező Ezüst Medvéjét vehette át Women Without Men című drámájáért. Ennek a díjazása sem nagy meglepetés: a demokrácia és nők társadalmi helyzete Iránban is kifejezetten forró téma, a mű vizuális zsenialitása és szürreális elbeszélésmódja még a legelszántabb kritikusokat sem hagyta hidegen. Mindemellett számunkra külön öröm, hogy a film egyik főszereplője Tóth Orsi, aki egy iráni prostituáltat alakít megrázó hitelességgel. Sőt Gryllus Dorka is nyertes filmben szerepelt a Lídón: Fatih Akin német rendező a zsűri különdíját nyerte el Soul Kitchen című vígjátékával, amely egy étteremtulajdonos kaotikus életét ábrázolja - Dorka ebben egy gyógytornászt alakít.
Érdekes, hogy a komoly (nyugati) társadalmi és szociológiai dilemmákat feldolgozó Todd Solondz-mű, a Life During Wartime a jelek szerint nemcsak a kritikusokat osztotta meg végletesen, hanem a zsűri tagjait is. Az értelmiségi giccs megalkotójaként elhíresült Solondzot, akinek kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek, műve pedig egészen kivételes, a kárpótlásnak is felfogható forgatókönyvírói díjjal jutalmazták. De díj nélkül hagyták hazamenni a szintén amerikai Michael Moore-t, aki a kapitalizmus ellen lázadt legújabb mozijában (Capitalism: A Love Story). Igaz ezek a filmek túl mai, épp ezért talán túl könnyűnek tartott problémákról szólnak.
