Mára rákaptunk az ízére, így Nádas Péter esélyeit kicsit a korábbi „győztesek” – hiszen mindannyian nyertünk Kertésszel – magabiztosságával, és már ismert izgalmával latolgathatjuk. Meg azzal a jó érzéssel, hogy most sem csak mi, magyar olvasók mondjuk: ismét esélyünk van a legrangosabb irodalmi elismerésre. Csütörtökön egy órakor eldől, kinél jönnek be a fogadóirodák és kritikusok előzetes számítgatásai.

Az őszi találgatássorozat a szokott módon vette kezdetét: közzétette oddsait a Ladbrokes fogadóiroda. Murakami Haruki japán író a favorit, Nádas Péter pedig a harmadik helyen áll. Murakami győzelme háromszoros, a második helyen álló Joyce Carol Oates amerikai szerzőé hatszoros pénzt fizet, Nádasé hétszeres pénzt ér. Igaz, mire ez megjelenik, változhat a helyzet, attól függően, hogy a fogadók kire tesznek sok pénzt.

Előretörhet a norvég Jon Fosse (kilencszeres pénz) a hatodik helyről, vagy Milan Kundera és Umberto Eco (25-szörös) a 14–15-ről, Salman Rushdie (40-szeres) a 22-ről, Bob Dylan (50-szeres) a 30-ról. De maradjunk annál, hogy a magyar író, akárcsak tavaly, újra az esélyesek között szerepel.

Persze tudni kell, hogy mindez csupán játék, az igazi nyertes személye az utolsó pillanatig titokban marad, és bizony a Ladbrokes nagyon mellé tud nyúlni. Tavalyelőtt Thomas Tranströmer győzelmére tízszeres összeget fizetett volna, és sokkal előrébb sorolta például az évek óta esélyes Adonist, akinek diadala „csak” hatszoros oddsot ért. A végeredményt ismerjük.

Mások földrajzi és a politikai érveket emlegetnek. Tagadhatatlan, hogy ’93 óta nem vett át díjat amerikai szerző, tehát lassan kijárna egy díj arrafelé is, hiszen tavaly Ázsia, azelőtt pedig Európa vitte el a pálmát.

Lenne is miből választani, hiszen Joyce Carol Oates mellett Don DeLillót, Thomas Pynchont és Philip Rothot is emlegetik, de a manapság méltán népszerű Jonathan Franzen nevére se szisszennének fel elítélően az irodalmat szeretők. 2009-ben nyert utoljára nő (Herta Müller), vagyis könnyen lehet, hogy idén erre is odafigyelnek majd a svéd döntnökök. A tavalyi győztest, a kínai Mo Jent (akinek mindmáig nem olvashatjuk a műveit magyarul) sokan politikai, a korábbi svéd költőt esztétikai döntésként értelmezik, vagyis most újra az esztétikáé lehetne a főszerep. És vannak olyanok is, akiket már annyiszor neveztek ki esélyesnek, hogy lassan már mindenki Nobel-díjasnak tart: a szír költő, Adonis mellett ilyen Ámosz Oz is.

Károlyi Csaba kritikus, a Nádas-életmű alapos ismerője, aki fogadást is kötött a magyar szerző győzelmére, tegnap ötven-ötven százalékot adott a diadalra, pedig kollégái igyekeztek lehűteni a várakozásait.

Az esélyeket Károlyi leginkább Nádas nagyregényének (Párhuzamos történetek) külföldi fogadtatására alapozza. Mert nem csupán arról van szó, hogy az összes fontos nyelven megjelent (sok mű svédül is olvasható), de sokan magasabb polcra teszik, mint ahol a magyar köztudat szerint helyet foglalt (ez történt egyébként Kertész Imre esetében is). A németek például Thomas Mann-i magasságokat emlegetnek. Vagyis az esetleges győzelem egy meglévő folyamatot tetőzne be. Más kérdés, hogy sokak szerint éppen Kertész elismerése gyengíti Nádas esélyeit: „belátható” időn belül nem szoktak egy „kis” irodalmat kétszer is elismerni.

Károlyi viszont négy szempontot is felsorakoztatott, hogy miért lenne jó, ha a svéd ítészek túltennék magukat a „mennyiségi” megfontoláson.

Először is, mert Nádas megérdemli az elismerést, életműve ott van a jelentős európai életművek között, és ezt egyre többen visszaigazolják. Vagyis jó helyre kerülne a rangos díj.

Másodszor így egy újabb érdeklődési hullám érné el a kortárs magyar irodalmat. Kertészé ugyanis egyszer már felkeltette a figyelmet, a mostani viszont egy már meglévő érdeklődést erősítene tovább, vagyis még több szerzőt fordítanának le.

Harmadszor rettentően jól jönne a hazai, kissé meggyötört szellemi és kulturális életnek egy újabb pozitív visszajelzés. Megerősíthetné a mára már kissé megroggyant védelmi állásokat.

És nem utolsósorban: a jelenlegi, feltűnően egyoldalúan jutalmazó, amúgy kultúraellenes kormányzatnak és kultúrpolitikának is jól jönne egy svéd fricska. Én mindenesetre élvezném, tette hozzá Károlyi.

Az is borítékolható viszont, hogy egy esetleges győzelem esetén újra működésbe lépnének az irodalmon kívüli szempontok. Újra lábra kapnának a hazai összeesküvés-elméletek, azon szélsőséges hangok erősödnének fel, melyek szerint a „magyar” literatúrát még most sem akarja elismerni a világ. Károlyi szerint már ezért sem volna mellékes a győzelem, hiszen vízválasztóvá válna: hirtelen látnánk, hogy ki ért a magyar irodalomhoz, és ki nem. Ráadásul nyílt szerepvállalásra késztetne mindenkit.

Ám akkor sincs baj, ha holnap délután egészen más nevet jelentenek be. Az esélyeket három, öt, vagy tíz év múlva is valóra lehet váltani. Arról nem beszélve, hogy egyszerűen nem lehet minden jó írót elismerni, ráadásul számos olyan szerző van, aki bennünk Nobel-díjasként él, pedig sosem kapta meg a megérdemelt elismerést. Elég csak Tolsztojra vagy Borgesre gondolni. És az sem volna pokoli veszteség, ha Nádast is velük együtt tartaná számon a világ irodalmi köztudata.

Nádas Péter