Aki nem élt az ancien régime idején, nem tudhatja, mit jelenthetett az embernek Honegger oratóriuma, a Jeanne d’Arc a máglyán. Az a különös dolog, hogy ezt egyáltalán meg lehet hallgatni. Supraphon lemezen kiadták Serge Baudo vezényletével. Az album különös szaga, nyilván a ragasztóanyag, amit a csehszlovákok használtak, a zene, a komor kórus a bevezetőben, ültünk az énekórán, és hallgattuk a tanárt, ahogy magyarázta a cselekményt, a mű különösségét, hogy oratórium, de a főszereplő csak néhány hangot énekel a darab végén. Claudel szövege, különös misztériumjáték, állatokkal, akik nem vállalják a bíró szerepét Jeanne perében, a kártyajáték, négy király, négy dáma, négy bubi. Az éjszakában felvonító kutya, félelmetes elektromos szirénanyüszítés. De hát nem ez volt az élmény, hanem hogy ilyesmiről szó lehet, keresztény vértanúról, aki Szent Domokossal tárgyal, és aztán máglyahalált hal, a szeretetről énekel, amely erősebb a halálnál, Istent dicséri, és meg nem inog.

Az énektanárt Strausz Kálmánnak hívták, és most is itt van a Nemzeti Színházban, ő vezényli a MÁV Szimfonikusokat, a kórusokat, szólistákat. Hanem az előadás nem zenei élmény, a körülmények nem megfelelők hozzá. A zenekarban a rézfúvósok dominálnak, rottyantgatnak a hangszerekkel, hol együtt, hol külön, kissé szétcsúszva, ahogy sikerül. A színpadon mikrofonok is vannak, a zene, legalábbis részben hangszórókból szól, rögtön az első kórust elnyomják a színpadon repkedő papírosok. Az alapvető auditív élmény az, hogy iszonyatos hangzavar van, a szólamok szétválasztására, árnyalására semmiféle lehetőség nincs, zaj van a legendásan rossz akusztikájú teremben, mintha autórádióból akarnánk hallgatni a darabot, százötvenes tempó mellett. Három perc sem kell hozzá, hogy az ember elengedje: ez most nem oratórium, hanem színház, zajártalommal.

Bozsik Yvette és Vidnyánszky Attila látványszínháza. Annak igazán elsőrangú, azt se tudja az ember, hová nézzen. Táncosok, színészek, kórus, énekesek, lángoló könyv, repülő lapok. Ez a történet: Jeanne d’Arc könyvében visszafelé lapoznak, hogy jutottam idáig, a máglyáig, kérdezi, és erre csak így lehet megtalálni a választ. Közben megelevenedik egy finn festmény, Hugo Simberg A sebesült angyal című műve, két kölyök két rúdon hozza be a fehér ruhás, szárnyas lényt, fordulnak vele egy kört. Egyébként meg a magyar grafika aranykora van a színen, Kondor Béla rajzai, gépei, kalapos emberei.

Mindent a szemnek. Leszámítva egy Kohn bandita – Cohn-Bendit kiszólást, ami meglehetősen idegenül hangzik a történetben, de biztosan nagyon szellemes. Egyébként nyilván annyira bonyolult volt a sok mozgást, helyezkedést, bejövést és kimenést rendben tartani, hogy másra már nem jutott erő.

Szent Domonkost Blaskó Péter játssza, varázslatos csuhában, gyönyörű profillal, de értelmetlenül ordítva egész idő alatt. Tekintve, hogy körülötte mindenki más is ordít, nem érezni a különbséget a szent emelkedettsége és a világ közönségessége között. Blaskó viszont nem tud végig ordítani, mert a mozgások és túlmozgások fölverik a port, ami a színész torkára száll, elfullad a hang.

Nem ő az egyetlen áldozat, Udvaros Dorottya se nagyon találja magát a darabban, nyilván azért, mert ebben a látványvilágban nem kell Udvarosnak lenni, akárki más is megtenné. Furcsa módon Bodrogi Gyula ennek épp az ellentéte, akárhányan énekelnek és beszélnek egyszerre, az ő hangját mindig ki lehet hallani a zsivajból. Tompos Kátya pedig megállíthatatlan, rajong és száll, óriási karddal hadonászik, egyensúlyoz a zenekari árok szélén, távolba néz, és van az egész jelenségben valami ijesztő dilettantizmus, ezért lettem színésznő, hogy meghaljak és megsirassanak.

Nem hal meg, és amennyire látom, nem is siratják. Az ember le van nyűgözve, ámul és bámul, elismerően csettintget vagy bólogat, örül, hogy ott van, és mindezt látja. Aki többet vár a színháztól, az magára vessen.