A példám Kevin Spacey volt
– Mi az, amit vállalnál a színházon túl?
– Sokat gondolkodom azon mostanában, mit csinálnék, ha nem lenne színház. Ötvenhárom éves leszek, és harminc éve vagyok színész. Óhatatlan, hogy az ember elkezdjen gondolkodni azon, szabad-e a hátralévő 10-20-30 évben ezt csinálnia, vagy van még más útja.
– Mi az, ami izgatna? Lennél színházigazgató? Fesztiváligazgató?
– Ez a színházi közélet egyáltalán nem hoz lázba. Nem látok benne helyet magamnak. Biztos pár színház megmarad olyannak, amilyenben felnőttem vagy dolgoztam. Volt egy tétova kísérletem némi bíztatásra, hogy megpróbálom megpályázni a Pécsi Országos Színházi Találkozó művészeti vezetését. De hamar kiderült, hogy reménytelen, és én is azt gondolom, jobb ez így.
– Politikailag vagy szakmailag reménytelen?
– Szerintem alkalmatlan vagyok a vezetői pozícióra, nehezen vitatkozom, mondok nemet, és rosszul viselem, ha nem szeretnek. Talán emlékszel a Nemzeti Színház igazgatóválasztására Alföldi előtt. Pár hónapig komolyan elgondolkodtam azon, én is megpályázom. De mindig addig jutottam magamban, hogy nyilván színészeket is el kellene küldenem, majd megpróbáltam modellezni azokat a beszélgetéseket. Nem ment.
– Mi az, ami izgalmas volt annyira, hogy gondolkodj rajta?
– A példám a főként filmszínész Kevin Spacey volt, aki a londoni Old Vic színház művészeti vezetője lett. A progresszíven gondolkodó, általam korszerűnek tartott színész, hátrahagyta a könnyebbnek tűnő hollywoodi életet, és megpróbált létrehozni egy műhelyt Londonban. Kicsit olyan lett az Old Vic műsorpolitikája, mint amit Alföldi csinál, kortárs és klasszikusok reloaded verzióban.
– Mi volt a célod azzal, hogy elmentél Stohl András tárgyalására?
– András megkért rá, de nagyon megbántam.
– De ez a tárgyalásos kivonulás nem a médiának szólt?
– Cirkusz volt az egész. Nem számítottam, hogy ekkora őrület lesz belőle. A sajtóban egálba került, hogy Kulka János rágógumizott a tárgyaláson és Stohl András meg karambolozott.
– Szerinted, mi járna a részeg-kábítószeres gázolásért?
– Bűnhődni kell, abban biztos vagyok. Csak a mértékét érdemes pontosan eltalálni.
– Ki mered mondani, hogy meztelen a király, vagy megvárod, míg más mondja?
– Hogy mennyire vagyok szókimondó? Apai-anyai örökség, hogy az igazságérzetem nagyon fejlett. Olyan ügyekért mindig kiállok, ahol valami nem stimmel.
– Mint amilyen a sajtószabadság-tüntetés volt az Erzsébet-hídnál, ahol műsort vezettetek Csákányi Eszterrel? Első kérésre elvállaltad?
– Nem. Kértem gondolkodási időt. Féltem ugyan, hogy majd jól fejbe csapnak, de elképesztően eufórikus érzés volt a színpadon állni. Az Esőember színpadi adaptációjának köszönhetően összehozott a sors az Autisták Országos Szövetségével. Értük bármikor bárhova elmegyek. Vagy amit az elmúlt évben a Nemzetiért is tettünk. Biztos, nem érezném jól magam, ha nem írunk leveleket a Nemzetiért, vagy nem ülök le Blaskó Péterrel beszélgetni egy újság kérésére.
– Nem volt nehéz politizálni Blaskóval? Megjelent egy interjú veled a 168 órában, és arra reagálva a Heti Válasz ültetett össze titeket.
– Nem vagyok hajlandó arra, hogy Péterrel, akit szeretek és tisztelek, politikai kérdésekben egymásnak esve vitatkozzunk. Leültünk beszélni, példát mutattunk, hogy így is lehet politizálni két különböző szemszögből. Voltak dolgok, amelyeket amúgy soha nem beszéltünk meg. És ha nincs a mediátor, a nagyon értelmes újságíró, Stumpf András, akkor ezt sosem vitatjuk meg.
– Szoktatok politizálni a színházban?
– Nem. Itt ül Szarvas Jóska, és a Magyar Nemzetet olvassa, vele szemben én, aki a Népszabadságot, aztán cserélünk.
– Megpróbáltak politikai szándékkal beavatkozni az életedbe?
– Az elmúlt egy évben igen, meg tizenhét éves koromban be akartak szervezni. Becsöngetett valaki hozzánk Szegeden. Érdeklődött utánam, hogy hallja, milyen jól beszélek nyelveket. Egyszeri látogatás volt, szerencsére. Agitáltak a főiskolán is, hogy lépjek be a pártba, de azt is megértették gyorsan, hogy minden győzködés felesleges.
