A Patyolat szennyese
Meg kell hagyni: derekasan állta az ütéseket. Illetékesei korukat megelőzve ismerték azt a kommunikációs fogást, amelyet ma kormányzati politikusok alkalmaznak sikerrel: szapulni az egy brosúrával korábbi kurzust, az előző főnökök tévedéseit, elbaltázott beruházásait, és rendületlenül hivatkozni az objektív nehézségek nevű ködös izére. Igaz, ettől a lepedők még nem lettek tisztábbak és a pörköltpaca sem tűnt el a tisztításra beadott nyakkendőről, fakult viszont a cég becsületén esett megannyi kisebb, de inkább nagyobb folt.
Ha egymásra pakolnánk a korabeli lapok – Nők Lapja, Esti Hírlap, Ludas Matyi, Népszabadság – e tárgyban íródott cikkeit, karikatúráit és olvasói leveleit, kisebb hegyet kapnánk, hiszen a cég a kor hivatalos bűnbakja, állatorvosi lova volt. Mintha kifejezetten arra a célra létesült volna, hogy afféle nemzeti bokszzsák legyen, a köznép levezethesse rajta a dühét, s inkább erre panaszkodjon, mint a rendszer lényegét érintő ügyekre. Holott a Patyolat maga is a rendszer része volt: az elkeveredett, kockásként beadott, de csíkosként visszakapott ingekkel, a foltjaikat makacsul őrző, de gombjukat vesztett ágyneműkkel, a félrevasalt élű nadrágokkal, miközben semmiféle garanciát nem vállalt a szolgáltatásaiért. Sőt, olykor hatóságként lépett fel. (A lidérces álmok egyike akkoriban az elveszett Patyolat-cédula volt. Figyeljék a képen az asszonyka riadt tekintetét, és hallgassák mellé hozzá Cseh Tamás Demonstráció című dalát.)
Pedig a cég eredetileg a dolgozó nők otthoni teendőit volt hivatott megkönnyíteni. Mert létrejöttekor, a 40-es évek legvégén nemhogy mosógép nem volt a magyar háztartásokban, de a többségükben még fürdőszoba sem, sőt vécé is csak közös: a bérház körgangjának a végén. Mosókonyhákban, a lakások konyháiban álló hokedlin billegett a mosóteknő, a szertartás egyéb kelléke pedig a lúg, szóda, súrolókefe és a mosószappan négyese volt. A női munka megkönnyítésére hivatott dolgok csak az ötvenes-hatvanas években jelentek meg: az első, nagy tömegben gyártott háztartási gépek, az alumínium edény, a készételkonzerv, a mirelit készítmények és a mosógép. A Patyolat, amelynek jellegzetes, úszó hattyús emblémáját Bambera Klára, a Kistex ifjú tervezője rajzolta, pár évvel megelőzte őket.
A 80-as évek eleje, amikor fotónk készült, fontos időszak volt a cég életében. Megjelentek a kirendeltségein az első, számítógépnek mondott, valójában a korábbi pénztárgépnél valamivel intelligensebb, NDK-gyártmányú blokkoló csodafegyverek. A nehézkes adminisztráció enyhült – negyvenvalahány féle holmi számára voltak rubrikák a munkafelvételi lapon –, a tételenkénti átvételt és a drága címkézést egy újfajta mosás, a zsákos váltotta fel. Ekkor egyetlen zsákba került egy család azonos mosási eljárást igénylő szennyese. Már zárt Robur teherkocsik szállították a felvevőhelytől a mosodáig a holmit, a cég kisfurgonos háztól-házig szolgáltatása pedig lehetővé tette, hogy ne a megrendelőnek kelljen a szennyessel a közeli fiókok valamelyikébe elballagnia. A Patyolat állt neki itthon elsőként nagy tömegben papírzsebkendőt gyártani – emlékeznek-e rá, hogy hiánycikk volt? –, bevezette a kelmefestést – a színesre heteket kellett várni, a gyászfestés viszont két nap alatt kész volt –, árult először az üzleteiben választékbővítésül illatszert, italokat, miegymást, sőt farmerkoptatást is vállalt. De ez sem segített rajta. Végelszámolással következett be a hattyú halála.
