Ez a téma főként a Kitakart Psyché sorozat első kötetének megjelenése miatt lett nyilvános vita tárgya, amely az Éjszakai állatkert – Antológia a női szexualitásról címmel (Jonathan Miller, 2005) került a magyar könyvpiacra. A kötet leginkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a megszokott nemek közötti munkaleosztástól eltérően három nő a szerkesztője (Forgács Zsuzsa Bruria, Gordon Agáta és Bódis Kriszta), akik nyilvánosan deklarálták, hogy céljuk egy a női szexualitás témáját feldolgozó nőközpontú és nőszempontú antológia (egyfajta kortárs női alternatív kánon) létrehozása annak érdekében, hogy rávilágítsanak az irodalmi szerzőség és a férfiség axiomatikus összekapcsolásának ideologikus természetére és diszkriminatív jellegére. A kinyilvánított szerkesztési koncepciónak megfelelően a szerkesztők harminchárom nő ötvenhat írását gyűjtötték egybe az Éjszakai állatkertben. Az ideológiai pozíció nyilvános felvállalása és az antológia újdonsága jelesül az, hogy a nők által összeállított női antológia a magyar irodalomtörténetben példa és hagyomány nélküli, a kritikusok többségét az Éjszakai állatkert esztétikai értékkel rendelkező irodalmi alkotásként történő elismerésének ellenzésére sarkallta. Mint arra Séllei Nóra rámutat, a kötet irodalmi minőségét megkérdőjelező kritikai értékelések teret nyitottak az irodalom látszólag semleges fogalmát működtető nemi prekoncepciók feltárására, a női szerzőkkel szembeni társadalmi előítéletek megvitatásának megkezdésére.

A Kitakart Psyché második kötetének megjelenése, amelyet Forgács Zsuzsa Bruria szerkesztett, s amely Szomjas oázis – Antológia a női testről címmel került a könyvpiacra 2007 őszén (Jaffa Kiadó), már kevésbé korbácsolta fel a kritikusok kedélyét. A női testről szóló antológia kritikai megítélése összességében elfogadóbb és kedvezőbb volt. Az Éjszakai állatkerthez hasonlóan a Szomjas oázis is keresett és közkedvelt az olvasóközönség körében. Az index felmérése alapján tavasszal az előkelő ötödik helyen szerepelt a könyveladási listán. Az utóbbi közönségsikeréhez részben az Éjszakai állatkert koncepciója kapcsán kialakult nyilvános polémia is hozzájárult. Paradox módon a női antológia műfaja pontosan annak következtében nyert létjogosultságot a kortárs magyar irodalomban, hogy az Éjszakai állatkert irodalmi legitimitása képezte a nyilvános vita tárgyát. A Szomjas oázis már nem előzmény nélküli, hanem folytatása egy hagyományteremtő irodalmi vállalkozásnak. Ezt a lehetőséget Forgács is kihasználja, hiszen a már bevált és biztonságos szerkesztési-elveket követve, a Szomjas oázisban is négy fejezetre osztva, a válogatás logikáját homályban hagyva, harminchárom nő ötvenhat írását gyűjti össze (bár a pletykák szerint a harminchárom nő egyike női álnéven publikáló férfi). Következésképpen a Szomjas oázis már nem hat az újdonság erejével, már nem annyira szokatlan, mint elődje. Részben azért is megszokott azonban, mert az alcímben megjelölt női test – ellentétben a női szexualitással – egy a kortárs magyar kultúrában kanonizált, s az újkori európai patriarchális kultúratörténetben közkedvelt téma. Ekképpen az alapvető kérdés az, hogy ez a nőközpontú antológia milyen mértékben és hogyan tud kritikusan reflektálni a női test hagyományos (patriarchális) kulturális megjelenítéseire és sztereotípiáira? A Szomjas oázis női kánonja mennyiben hoz újat, vagy esetleg mennyiben erősíti meg a patriarchális kultúrában preferált női testiség képeit és toposzait?

A hátsó borító figyelemfelkeltő, az érdeklődőket a könyv megvásárlására csábító összefoglalója azzal a kérdéssel indít, hogy milyen a női test. Erre a kérdésre szabatosan felelni szinte lehetetlen, hiszen a női test mint olyan valójában nem létezik. Az általános leírások nem tudják elkerülni az idealizálás és egyszerűsítés pontatlanságának csapdáját, mivel képtelenek megjeleníteni a női testek egyediségének és sokféleségének összességét. A könyv hátsó borítóján adott válasz az ellentmondásos és ellentétes jelentésű jelzők felsorolásával azt szándékozik tömören felvázolni, hogy milyen női test bontakozik ki a kötet szövegeinek egyediségén és sokféleségén keresztül. Ennek megfelelően (folytatva az Éjszakai állatkertnél a pluralitás és sokféleség elismerése és elfogadása melletti ideológiai elkötelezettség felvállalását) a női test egyértelmű és egységes meghatározásának lehetetlenségét hangsúlyozza: a női test sokféle, sokfajta, összetett és bonyolult. A női testnek ezt a definícióját egyrészről olvashatjuk úgy, mint egy olyan kritikai megközelítés megnyilvánulása, amely a patriarchális nő ábrázolás fiktív, rögzített, sztereotípiák mentén megszerkesztett természetére történő kritikus reflektálást. Másrészről viszont a női test jellemzését szolgáló jelzők nagy többsége a patriarchális elvárásoknak megfelelő nőiséget vázol fel („gyöngédségre, odafigyelésre szomjas," „befogadásra kész," „sebzett és meggyötört," „törődő és adakozó,", „makacs és lázadó"). Ekképpen az antológiából kibontakozó nő a hagyományos patriarchális nő-ábrázolásoknak megfelelően ellentmondásokkal teli. A nő egyszerre befogadó, elfogadó, odaadó, gondoskodó és szenvedő (a hagyományosan idealizálásban a feleségnek és anyának tulajdonított jellemzők) valamint makacs és lázadó (azaz az önálló akarattal és véleménnyel rendelkező nő, aki veszélyes és megszelídítendő a patriarchális toposzokban).

Az antológia a női testnek egy árnyalt megfogalmazását nyújtja abban a tekintetben, hogy a női testről nem tárgyként beszél, hanem a női testi létezés élményeit jeleníti meg, a testiség és a testi létezés megtapasztalásának egy-egy momentumát vagy időbeliségét tárja elénk. Ekképpen a nőnek levést nyomon követhetjük a gyerekkori testiségtől a változó korban lévő nő szexualitásán keresztül a megöregedett nő testi tapasztalatáig vagy a halálos betegséggel küzdő nő testi szenvedéséig. Ebben a tekintetben a Szomjas oázis mindenképpen egy új és sajátos esztétikát hoz létre a kortárs magyar irodalomban. Különösen azokon a történeteken keresztül, amelyekben a szerzők a női testiséget nem a szépség fogalmához társítják, hanem helyette a nőiséget a beteg test megtapasztalásának élményével kapcsolják össze (pl. Babarczy Eszter, Polcz Alaine, Malac). Az elbeszélésekből kibontakozó test-felfogás abban a tekintetben viszont talán túlságosan is hagyományos, hogy a történetekben megszólaló nők egy jelentős része a kartéziánusi, a test és lélek ellentétpárt feltételező testfelfogás alapján ábrázolja a testi létezést.

Ennek megfelelően a női test úgy jelenik meg a történetekben, mint az énen kívül levő, de az éntől elválaszthatatlan dolog. A test anyagisága az, ami a lelket bezárja, ami a szellem szabadságát megakadályozza. Ez a testfelfogás magával vonzza azt a nemek közötti megkülönböztetést is, amely szerint a nő lényege a testisége, míg a férfi lényege a szellemisége, ami következtében a nő szükségszerűen alsóbb rendű lény, mint a férfi. Ennek a testfelfogásnak az énromboló és önpusztító hatását szemlélteti Kari Györgyi bulémiáról szóló története, amely a kötet záró írása.

Séllei az Éjszakai Állatkert kapcsán rámutat arra a sajátságos tendenciára, hogy a kötetben szereplő történetek egy jelentős része nem Magyarországon játszódik és/vagy a női elbeszélőknek és/vagy főszereplőknek a partnere nem magyar, hanem külföldi.

Séllei ezt a szerzői választást azzal magyarázza, hogy a női szexualitással kapcsolatos élmények megfogalmazása szokatlan a magyar kultúra patriarchális hagyományrendszerében. Ez a jelenség megfigyelhető a Szomjas oázis esetében is, hiszen számos szerző helyezi magyar szereplőjét külföldi környezetbe és részben vagy teljesen külföldön játszódó történetbe (Babarczy Eszter, Kiss Noémi, Forgács Zsuzsa Bruria, Radics Viktória, Lovas Ildikó, Kapecz Zsuzsa, Niran Judit, Lengyel Nagy Anna, Hamaranna). Ez a tendencia egy újszerű, kultúrtörténeti szempontból izgalmas esztétikát vezet be a kortárs magyar irodalomban azáltal, hogy a történetek a nőnek levést összefüggésbe hozzák a magyarnak lenni külföldön kérdésével. A magyar nő külföldi közegben történő identitásának megformálása az elbeszélések többségében egyrészről összetett módon idézi fel a hidegháborús kelet-európai identitáspolitika elemeit és Nyugatkép alakzatait. Másfelől a történetekben elgondolkodtató módon a magyar nők többnyire a társadalom perifériáján élő másodrendű állampolgárokként vagy bevándorlói és kisebbségi közösségekben jelennek meg a nyugati közegben. A magyar nő identitásának kialakításakor a társadalmi nem és a nemzet kategóriáját többnyire úgy kapcsolják össze a külföldi történetek, hogy egyben teret nyitnak a nyelvi – etnikai egységen alapuló romantikus magyar nemzet fogalmának kritikai átértelmezésére. A más és a másság kérdését ekképpen nemcsak a nemek közötti viszonyok tekintetében ábrázolják, hanem a nemzetek és különböző kultúrák közötti erőviszonyok szempontjából is.

A Szomjas oázis bár sokféle, egymástól meglehetősen különböző szöveget tartalmaz több tekintetben is, mégis összességében sikeresen létrehozza a női testiségnek egy egységes és egyedi esztétikai megformálását. Ezt az antológiát mindenképpen érdemes kézbe venni, olvasni, s egyben politikumáról és társadalmi vetületéről elgondolkozni.

Szomjas oázis – Antológia a női testről. Jaffa Kiadó, Bp., 2007

(Fenti írás az Eső című folyóiratban megjelent cikk utánközlése)