Novák Eszternek ezúttal is van minden jelenethez valamilyen, néha szellemes, rendezői ötlete. De hogy miért éppen ezt a darabot játsszák, az csak az utolsó percben derül ki. Addig azonban sok minden történik. Illetve nem történik. Természetesen beszédeket mondanak, kissé zűrös filmet vetítenek, melyben keveredik a tatabányai színjátszás múltja a mai fiatalok nyilatkozataival szórakozási, színházba járási szokásaikról. Elmarad viszont a Brecht-mű előjátéka. Érthető: mert mit is kezdenénk ma két grúziai kolhoz területvitájával, ahol mindenki elvtársnak szólítja a másikat, és bár játékosan ironizálva, az új kollektivista társadalom gondjait vitatja? És ebben a disputában érvként adják elő a régi kínai, illetve bibliai történet helyi változatát. Az ősi mese persze magában is megállná a helyét, Brecht egyrészt éles elmével helyezi osztályviszonyok közé az örök emberi kérdéseket, és könyörtelen logikával szedi ízekre a szituációt, másrészt a maga racionálisan sprőd módján egy nagyon szép, érzelmes történetet is előad.

A színpadon mindez töredékesen jelenik meg. Zeke Edit díszlete háborús, veszélyes, romos, kietlen tájat sejtet, miközben gazdagon reprezentálja a zsinórpadlás lehetőségeit: mindenfélét be lehet lógatni, föl lehet húzni, le lehet zúdítani. A jelmezek helyzethez-jellemhez illően változatosak, Honti György ügyvédként öltönyt visel, menekülő nagyhercegként XX. századi háborús filmeket idéz föl, Egyed Attila a kövér Kazbeki herceget régi keleties kaftánban, a vértest mai kommandósként adja. A játékstílus ugyancsak változatos, hol ironikusan jellemrajzoló, hol groteszken tréfálkozó, hol erőszakoltan túlzó. Nem olyan egyértelmű az osztálykülönbségek jelzése, mint amikor az előkelők, a gazdagok álarcot hordta a Madách Színház réges-régi előadásában, de természetes viselkedés ezúttal is csak a rendes embereknek jár ki. Mindenekelőtt Grusénak, a véletlenül rámaradt kormányzói csemetét önfeláldozóan védelmező szolgálólánynak, akit Tóth Ildikó józan értelem és tárgyilagos bátorság alatt jól láthatóan rejtegetett tiszta érzésekkel játszik. Chován Gábor szerelmes katonájának meg az arcán ül a jámbor tisztesség. Széles László roppant élvezetesen színezi a bonyolult jellemű Azdak, a korrupt, kéjenc, cinikus, link, de bölcs és igaz bíró alakját.

Nem hiányzik tehát igazán a szovjet környezet, sőt a darab bizonyára a mai Tatabányán is megállná a helyét. Az előadás végén azonban kiderül: az előjáték elhagyása csak látszat. Az ünneplés, a bevezető film épp azt helyettesítette. A direktori előbeszédhez kapcsolódik kissé erőltetetten a tényleges színjáték kezdete (dramaturg: Kárpáti Péter), és ahhoz az est befejezése, amikor levonják a tanulságot, hogy minden azé legyen, aki jól bánik vele: a gyerek a gondoskodó anyáé, az autó a jó vezetőé. A színház pedig a tiétek - fordulnak a közönséghez. Szép, ünnepélyes gesztus. Tartalmasabb, a mai Tatabányáról, egyáltalán a mai világról többet mondó előadást érdemelne.

Vagy az ünneprontás lett volna?