Nagy öröm, hogy kis hazánkban mindenik tévéállomás tisztában van azzal a széles körben ismert ténnyel, amely szerint 1989 és 2009 között pontosan húsz év telt el; az már kevésbé, miért üresek, kötelezőkűr-jellegűek, kvázi megúszósak a rendszerváltást - amennyiben, persze, volt ilyen (...) - taglaló műsorok úgy közszolgálatilag, mint kereskedelmileg. Pedig már kevéssel is beérnénk; pláne azután, hogy van olyan csatorna, amely a Szovjetunió szó elhangzásakor szükségesnek tartotta tudatni, az bizony 1922-ben alakult, alapította Lenin és négy állam, mert időközben fölnőtt egy generáció (stb.). Ezzel együtt az ember - ha már ez a nagyon emlékezés nagyon elő van írva neki - időnként el tudna viselni valami önmagán túlmutató pillanatképet, már ha szabad ilyen nagyképűen fogalmazni. Ehhez képest.

A legfrissebb, immár hét résznél járó Húsz év - Beszélgetések Bárdos Andrással című TV2-műsor elindul valahonnan és megérkezik valahová, ám közben nem történik semmi olyan, amitől több lenne, mint egy kérdés-válaszos bulvárportré; amikor, mondjuk, Delhusa Gjont, az őserdő hősét faggatják a nevelt lányáról. „Ön kommunista?" - így a kérdés Berecz Jánoshoz. „Marxi értelemben" - jön a válasz. „El tudta volna intézni, hogy Szabó István ne rendezzen?" „Akadályozni tudtam volna." Uff. A késő este vetített, stúdióasztalnál fölvett, huszonhét perces epizódokban ráadásul - amiként Szörényi Levente mintegy kifecsegi a szerkesztői intenciót - gyorsan kell válaszolni; ne locsogjunk, pörögjünk. Ennek a vége pedig a legtöbbször az, hogy Bárdos - noha bizonyára jót akar - legföljebb skiccelgeti az aktuális riportalany életét, amely elő-előhoz néhány vagy igaz, vagy nem igaz, jobb esetben kedves sztorit. Vagy pontosan ez kell? Ennyi elég? Minek mindent vesézni? Szisszenésileg megálltunk volna ott, hogy Szörényi haragszik/nem haragszik az általa szerepekkel elhalmozott Vikidál Gyulára („Dalos"), amiért azt jelentette róla: Amerikába készül eladni az István, a királyt? Hurrá, már kész is a mi rendszerváltás-analízisünk?

Jobbára hipp-hopp részigazságokat és gondolatmaradékokat kapunk, igazi kérdésből sincs sok, a konklúzió meg többségében abban a szimpla sóhajtásban merül ki, hogy a „mostani" időszaknál a „Kádár-féle" is jobb volt. Közben, naná, Moldova Györgynek szintén nekiszegeződik a jelek szerint rendkívüli jelentősségű kérdés („Ön kommunista?"), illetve a korszak műsoraiból kihagyhatatlan Eperjes Károly eszmefuttatását is végighallgathatjuk: „A halál civilizációja az, amikor a lét végső értelmére nem keres választ az ember; amikor csak egyéniséggé akarja gyúrni az embereket és nem személyiséggé akarja tanítani őket." Ne kérdezzék, ez mi volt itt az imént. Viszont magam 1989-ben a bajnokságot nyert serdülő I csapatkapitánya voltam, s vágytam a távirányítós színes tévét; esetleg ezzel nem lehetne kezdeni valamit?

Időnként azért föl-fölsejlene valami. Hogy mást ne mondjak, akkor, amikor Boross Péter azt fejtegetné (csak -né), miért nem lehet(ett) igazságos és egyértelmű megoldást találni a három per hármas lista nyilvánosságra hozatalára, s miért van az, hogy „...itt pereket nyernek emberek, pedig meggyőződésem szerint ügynökök voltak..."

Na, na, na?

Bárdos András