Amikor a péntek 13-i bemutatón megpillantottam két, hajdani televíziós szappanoperacelebet (Barátok közt, Jóban Rosszban), épp' azon méláztam: a bárgyú sztárhíradók, balkáni bulvárkiárusítások, selejtezések korában kelthet-e még bizsergető izgalmat az, aki nyilvánossá teszi legsajátabb, familiáris ügyeit. Mert a hetvenperces zenés-táncos privatizálás („családi komédia") erre vállalkozik; sok-sok kivetített magánfotóval.

Lány, kertben

A hátsó színpadon ódon rádió, tévékészülék, hűtőgép - utóbbira éjjelente rendszeresen rájár a pőre, nasizó, élveteg apa. A mesteri mozgású Szabó Győző - pocakja dacára - parókájában, napszemüvegében borzongatóan hasonlít a hetvenes évek B-kategóriás softpornó csillagaira. Tallós Andrea cigarettafüstbe burkolózó, szőke ciklon újságíróanya; Rajkai Zoltán keresztapa és frankomán tánctanárkoreográfus; a dalra fakadó Szacsvay László unokáját sünimalacos rémmesével szórakoztató, hegedülő nagypapa; Czakó Klára csendes, a bohémtanyán bukolikus békét sugárzó nagymama; az ikonikus Vati Tamás alternatív szadomazo direktor; Mészáros Béla majdan kitagadott pedofil.

Ők színesítik az okulárés Bozsik-alteregó, a pompás Hasznos Dóra hétköznapjait. A gitáros-harmonikás-nagybőgős bulik: egyetlen vidám(kodó) barakk, ahol úgy jönnek-mennek a szeretők, akár a hideg-melegfrontok.

A burleszkelemekben bővelkedő, pergő jelenetezésű retrószürreál erős filmes hatást mutat (a rendező munkatársa Iványi Marcell). A vérfagyasztó performance-ok anatómiájába bevezető, lángszórós szkeccs - a frizsiderben kószáló, halott, majd éjfélkor a koporsóban újraéledő menyasszonnyal - elsőrangú horrorparódia.

A példás igénnyel, részletgazdagsággal kidolgozott groteszk revü, Keresztes Tamás és Jean-Philippe Heritier nagyszerű zenei kollázsával, hangulatában (is) egyívású a cseh újhullám keserédes kultdarabjaival. A személyes - nem pedig provinciális és intimpistáskodó - alkotás minden ízében kelet-európai gyökerű, csendüljön föl bár Cole Porter, Nina Simone, Máté Péter, vagy talján sláger.

Mégis elragadott a kétség: a dajdajos, pöpec karneváli látványosság - a kitűnő táncosokkal együtt lélegző, ragyogó aktorokkal - vajon nem a felszínességet takargatja-e. Bozsik pillanatfelvételei azonban - melyeket a néhol sötétkamrából előbújó Vati örökít meg, vakus masinájával - tájékunkon szokatlanul nagystílűek. A remek ritmusú opus ékessége Szabó Győző csendélete a tejfölös dobozokat gyűjtögető, magányosan virsliző, sörözgető apáról. A fergeteges kesergő a Hull az elsárgult levél eddig nem ismert búvópatakmélységeit tárja föl előttünk.

Bozsik Yvette (ön)ironikus, szomorkás, az öregség-elmúlás költői képeivel záruló műve fölkavaró vallomás. Kevesen képesek ilyen letisztultan, őszintén, éretten az emlékezésre. A bátor, bölcs, szellemdús munkát egy olyan érzés mozgatja, amely foszlányaiban sem fedezhető föl a szívcsakrás guruktól hangos, napnyugtás-nosztalgikus, „titkokkal" kalmárkodó konzumkozmoszban. Úgy hívják: szeretet.