A nap kritikája (Fáy): Zakzárlat
Mondanám, amit ilyenkor mondani kell, hogy mennyire hiányzik majd a Zeneakadémia, itt ülünk egy nagyvárosban, ahol nem lehet egy normális zongoraestet megszervezni, mert nincs hozzá megfelelő méretű terem. De majd lesz lamentálni alkalom. Aggódnék, hogy becsukják a kaput, beindulnak mindenféle gépek, és ki tudja, mit kapunk vissza, de ráérünk idegeskedni majd 2011-ben. Ha kell.
Most azon aggódom, hogy a Beethoven összesnek csak a végére érek oda, az utolsó két szimfóniára, pedig az elv az, ha jól értem, hogy Beethoven műfajon belüli sokszínűségét mutatják meg. Kocsis vezényel, a zeneakadémistákkal kiegészített Nemzeti Filharmonikus Zenekar játszik, eszelős ötlet az összes Beethoven szimfóniát 3-tól negyed 11-ig eljátszani. Hiába mondnak akármit, ez hosszútávfutás. Ülni kell tudni, zenélni, figyelni órákon át. És ebben a futásnak én csak Fed Lorz vagyok, az a futó, aki a St. Lois-ban átszakította a célszalagot a maratoni futás végén, csak utóbb kiderült, hogy a táv egy részét gépkocsival tette meg. Lehet, hogy nem elég a végén ott lenni, pont a lényegről maradok le, kell a Kilencedik mellé az Első is.
De talán mégse arról kell beszélni, ami nincs, hanem ami volt. Hogy cserejátékosként állok be a közönségbe, de rögtön robban a 8. szimfónia eleje. Nem nagyon szép az előadás, és nehéz megmondani, hogy a fáradtságtól, vagy a vegyes összetételtől. Néha kifejezetten idegennek tűnnek a hangzásarányok, erősek a rezek, zavarosak a fák. De a mélyvonósok nagyon biztosak, és Koppándy Jenő hangversenymesterként annyira odaadó, néha szinte felpattan a székéről, annyira akar. Biztosan mindenkinek más a kulcspillanata. Ha van. Mert el szokás és el illik mondani, hogy Beethoven kimeríthetetlen, mindig van benne valami új, más, ismeretlen, felfedezni való, de más mondani, és más megtapasztalni. Alapjában véve mégis azt hisszük, hogy ismerjük a darabot, és csak a régi élmény felidézése kedvéért hallgatjuk újra. A 8. szimfónia harmadik tételében a triót viszont mintha most hallanám először. Olyan zene, amin át szokás siklani, vannak hangsúlyosabb tételek a darabban, ez afféle utazás szokott lenni, repülési magasságon. Most meg megvan minden, és hozzá jön ez, különös pillanat, olyan, mint rájönni arra, hogy a kép a szoba falán, amit már ezerszer láttunk, egy Raffaello.
A 9. szimfónia erőssége nem a meglepetés. Gyorsak Kocsis Zoltán tempói, kivéve a Scherzo középrészét, ami meglepően lassú és szögletes, de a karmester nyilván metronómszámokkal tudná igazolni a tempóválasztását. A szimfónia lényege azért mégis az utolsó tétel, hogy valóban addig mehet-e el a zene, hogy már szöveg is kell hozzá. Mert alapesetben fordítva szoktuk gondolni, a szöveg válhat annyira emelkedetté, hogy szinte már zene. Most viszont haladunk előre, és a csúcspont az, amikor a jobb szélen feláll Kálmán Péter, és megfújja tisztességgel, O Freunde, nicht diese Töne. Tisztességgel, azt hiszem, ez kevés: intenzíven, mintha az egész szimfónia csak erre várna, végre egy értelmes gondolat. Aztán csatlakoznak a többiek, a kórus, lemegy a szimfónia, és szívem szerint tovább gondolnám a Beethoven-sztorit, micsoda énekelt zenék vártak volna ránk, ha van még húsz éve. Olyan előadás volt, hogy utána azt hiszi az ember, egy egész század zeneszerzői értették félre Beethovent. Nem szimfóniákat kellett volna írni a nagy német komponistáknak, hanem operákat. Furcsa, hogy csak Wagner értette meg miről van szó.
Beethoven szimfóniái - Zeneakadémia
