Ennek csak látszólag mond ellent, hogy a két hegedűrapszódiában Kelemen Barnabás fenomenálisan hegedült, olyan erővel, odaadással, lényegretörően és persze látványos virtuozitással, hogy a pár nappal korábban ugyanebben a teremben önnönmagát ünnepeltető Joshua Bell nyugodtan beülhetett volna tanulni: ha nem is hegedülést, de zenélést és alázatot. Látszólag mond csak ellent, mert a két rapszódiának lényege a virtus, a prímási bravúr, ha a közönség szeme nem kerekedik el azon, hogy mennyire parádés a szólista, akkor a darab nincs eljátszva.

De el volt játszva. Sőt, az 1. rapszódia alternatív, szerzői gyors tétel-változata is el lett játszva ráadás gyanánt, csak hogy értsük, kiket hallunk: Kocsis Zoltánt, a Nemzeti Filharmonikusokat, Kelemen Barnabást, a Bartók összkiadáson dolgozó csapatot.

Egyébként amolyan nem-szeretem műsor volt, amit az ember az este végére megtanul szeretni. A Jeux sem éppen a legnépszerűbb Debussy-mű, és talán nem is véletlenül: fojtott, mintha nem engednék ki a szelepeket, mint ami a kimondatlanságban érzi jól magát. Szándékosan fojtott, a három teniszező balettkalandjában ma az az egyik legérdekesebb, hogy menyire pompásan megél a zene a tánc nélkül, vagy akár fordítva is igaz lehet: tánccal mennyire agyon lehetne verni a zenét. Épp így jó, hogy az ember csak sejti a történetet, de a zene nem illusztrál semmit, megy a maga törvényei szerint előre. A Jeux ritkán játszott darab, többnyire lemezélmény, nem is nagyon lehetett számítani rá, hogy ilyen színvonalú előadást hallunk valaha is magyar zenekartól, akármennyire is kényeztet a zenei sorsunk, mindig jön újabb meglepetés.

A koncert második része Bartók négy zenekari darabjával kezdődött, megint valami, amit jószántából senki meg nem hallgat, pedig tele van érdekességgel. A sok között az egyik érdekesség történeti, Bartók ugyanis a művet a Kékszakállú idejében írta, de majd tíz évvel később hangszerelte. A zenén hallani is az opera közelségét, ami azért fontos, mert ma, amikor néhányan meghaladni vélik a Kékszakállút, szeretik kimutatni a történet, és ezzel az opera téves eszmeiségét, férfiközpontúságát, igazságtalanságát, akkor jó, ha Bartók az 1921-es, de tökéletesen az opera szellemében és stílusában készített hangszerelésével még egyszer kimondja: azt a művet akartam megírni. Aki a Kékszakállút meghaladni véli, az Bartókot képzeli meghaladni.

Furcsa talán, de a Cantata profanát is népszerűtlennek érzem. Tisztelik, mert tisztelni illik, idézik a csak tiszta forrást, mert annyira kapóra jön, de soha nem érzem a közönség részéről azt az ösztönös melegséget iránta, amit a nagy Bartók-művek ma már ki tudnak váltani. A soha azt jelenti, hogy most sem. És hiába tudja az ember, hogy ez az előadás körülbelül a legjobb, ami a világban egyáltalán hallható, azért a kórust egy-két szótól eltekintve egyáltalán nem lehet érteni, a bariton Gurbán János igencsak enerváltan működött közre, a tenor Fekete Attila pedig a szólam küszködéses oldalát domborította ki. A sikerrel küszködőt, de azért olyan kétségbeesett, mindjárt megszakadok-jelleggel. Hogy ebből mi lesz vagy mi lett a lemezstúdióban, azt persze nehéz megmondani, de hát megtapasztaljuk majd úgyis.