Túlzás lenne állítani, hogy a Népszabadságban az átadást követő napon a már Székesfehérvárig érő M7-es lett volna fő hír. Jószerivel eldugták a cikket, amely a kilencedik oldalra került a futottak még írások közé. Úgy látszik, a politika később, inkább a rendszerváltás után fedezte fel a sztrádaépítésben rejlő "átvágási" lehetőségeket. Akkor viszont annál inkább. Egy-egy választás előtt szinte kilométerenként avatták a pályaszakaszokat, és egy idő után már természetes volt, hogy a kormányfő vágja át a szalagot, akinek csak szekundál a szakminiszter.

1968-ban az M7-es még csak egy út volt, sokáig épült és nagyon drága, de azért csak egy út, fontossága a Népszabadságban nem volt mérhető egy baráti ország vezetőinek látogatásához. Márpedig előző nap érkezett Budapestre a lengyel párt- és kormányküldöttség Wladyslaw Gomulka vezetésével. "A főváros lakossága forró szeretettel köszöntötte a vendégeket", így aztán nem csoda, hogy Fehárvár határában a szalagátvágás Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszterre maradt.

Az azért az igazsághoz tartozik, hogy az átadás napján a Népszabadság a lengyel "hivatalos, baráti látogatás" mellett ott volt a vezércikk, amelyben leírták, miképp is kell viszonyulni az M7-es új szakaszához. Hozsannázás nem volt, szinte védekező az írás, amely azt igyekszik indokolni, hogy a mellékutak javítása helyett miért fordítják az erők legnagyobb részét a főútvonalak korszerűsítésére. Röviden összefoglalva azért, mert azokon várták a legnagyobb arányú forgalombővülést. A cikk az indokok felsorolása után nem hagjya bizonytalanságban az olvasót: "Nem lehet kétséges a nagyarányú koncentrált útépítések értelme." 

Bár sorozatunk a képeket menti, ezúttal nem tudom megállni, hogy ne írjak arról, milyen hírek közé is került az M7-es 1968-ban. Íme, a cikkek címei: Tanácskozás az anya- és nővédelem helyzetéről (kishír, amiből semmi nem derül ki). Irodalmi est Székesfehérváron (ma úgy mondanánk, programajánló). Cserbenhagyta áldozatait egy lelkiismeretlen vontatóvezető (a személyiségi jogokkal akkoriban keveset bíbelődtek, az újság teljes névvel írt az áldozatról és a tettesről). Jubilál a magyar nehézipar első nagy exportőre (ebből kiderült, hogy a Nikex révén a Szovjetúnióban csaknem nyolcezer felvonó működik). Kettős gyilkosság a Klauzál utcában (a részeges apa baltával végzett a feleségével és 10 éves lányával).

Az időjárásjelentés mellett ezen az oldalon az M7-esnél még a fejátültetésről szóló viccesnek szánt írás is nagyobb helyett kapott, pedig messze nem ebben volt a legnagyobb poén. Az útátadás mellett a nyári szezon elé időzített ételmérgezéses anyag ugyanis igazi gyöngyszemmel indult: "Nyár még nem múlt el anélkül, hogy időről időre ne lettek volna ételmérgezések. Az ember már-már azt hiszi, hogy ebben a témában falra hányt borsó minden szó." Az Á. J. aláírású cikk szerzője feltehetően Árkus József volt, aki humoristaként vált igazán ismertté, de ezt a mondatot aligha annak szánta. Bár ki tudja, ennél kevesebbről is mondják manapság, hogy ők már akkor belülről bomlasztottak.

 Azt nem tudom, hogy az M7-es átadást követő ünnepség okozott-e falra hányt borsót, a szalagátvágás mindenesetre ugyanolyannak látszik, mint manapság. Nagyjából elkészült út, a nagy pusztában a hivatalosságok és az őket kísérő slepp, a háttérben autókonvoj. A márkaösszetétel természetesen más, ami akkor a Volga volt, az ma az Audi. Ne mondjuk, hogy nincs fejlődés. Ha a szemem nem csal, akkor falról ácsoltak egy emelvényt is az átadási beszédhez, hogy aztán onnan futószőnyegen (nem ám a betonon!) lépjen a miniszter az átvágandó szalaghoz. Meg nem mondom, miért kellett a miniszternek hosszan kutyagolnia a szalagig, de így legalább megcsodálhatjuk a szőnyeg mintázatát. Maradjunk annyiban: retro. A lapba az átvágás előtti pillanatról készült kép került, míg a Képmentőben már az azt követő pillanatot mutatjuk. Kicsit hasonlít egy kötélhúzó bajnoksághoz, mert a teljes utat átívelő szalagot mindkét végén többen tartották.

Lehet, hogy manapság lassúnak tűnnek a magyar autópálya-építések, de nem a 60-as évekhez képest: az M7-est 1962-ben kezdték építeni, és Székesfehérvárig 1968-ban jutottak el. Ahogy a Népszabadság akkor fogalmazott: "Ez az idő kissé hosszúnak tűnik, de figyelembe kell venni, hogy az autópályának minden egyes kilométere 25, az autóúté pedig 15 millió forintba került."

De megérte, hiszen 68-tól már Székesfehérvárig szólt a tadam-tadam, ahogy a betonút illesztéseihez érve minduntalan kopogott a kocsi, mint a vonat. Ha valamire, erre aztán mindenki emlékszik, aki akárcsak egyszer is végigzakatolt a balatoni sztrádán.