A nagy rendezők fesztiválja
Még a legrutinosabb fesztiválozók is minden évben felteszik maguknak a költői kérdést: vajon tényleg a világ filmművészetének a legjavát válogatták itt össze? A válasz pedig rendszerint: igen. Most, túl a cannes-i fesztivál kétharmadán már körvonalazódik, hogy itt és most is így lesz: rossz film ugyanis nem került be a programba.
Felesleges is csak egy, a japán mester, Takeshi Kitano Outrage (a szó minden jelentése illik a filmhez: erőszak, gaztett, gyalázat és merénylet) című jakuzamozija. Sajnos már az első jelenetek után tudjuk a végkifejletet, hogy itt bizony a keménykedések után mindenki előbb vagy utóbb erőszakos halált hal.
Ez persze nem baj, csak másról szó sincs a műben, amely kizárólag az erőszak vizuális ábrázolása terén alkot kimagaslót. Ez pedig édeskevés a művészethez, de még a színvonalas szórakoztatáshoz is. Kitano már nagyon sokat és sokfélét tett le pályafutása során, reméljük, hogy ez a film csupán az átmeneti fáradtság, és nem egy nagy karrier korai hanyatlásának első jele.
Arról lehet ugyan vitázni, hogy vajon elég hollywoodi sztár fordul-e meg idén Cannes-ban (és ennek mik a szakmai vagy médiakövetkezményei), arról viszont nem, hogy nagy rendezőegyéniségekből nincs hiány. Közülük eddig ketten emelkedtek ki igazán a mezőnyből.
Az egyik a brit Mike Leigh, akinek Another Year (Egy újabb év) című drámája ugyan nem éri el a Titkok és hazugságok színvonalát, de így is az életmű egyik legfontosabb darabja. Roppant egyszerű a történet: egy tökéletes harmóniában élő házaspár, valamint boldogtalan és magányos barátaik egy éve. Nincs gigászi cselekmény, csupán a karakterekből fakadó konfliktus és dráma, no meg persze Leigh különleges és egyedi módszere. Azaz forgatókönyv nem volt, hanem csak szövegkönyv, amely a forgatás előtti intenzív próbafolyamat alatt született meg. A kritikusok reakciói alapján eddig Leigh a legesélyesebb befutó az Arany Pálmára.
A versenyprogram másik nagy auteur-je, a mexikói Alejandro González Inárritu viszont élete eddigi legjobb filmjével, a Biutiful (Gyönyörű – kis helyesírási hibával) érkezett a Croisette-re – igen, még a Korcs szerelmeket is sikerült felülmúlnia. Érdekes, nála pedig éppen az eddig állandónak tűnő módszer megváltoztatása tett hozzá a teljesítményhez.
Az utóbbi évek egyik legnagyobb port felvert alkotói szakításához épp Inárritu és állandó forgatókönyvírója, Guillermo Arriaga megoldhatatlan konfliktusa vezetett. Arriaga tollából fakadtak a híres, összekevert idősíkok, a mozaikszerű történetépítés, amely a már említett Korcs szerelmeket, a 21 grammot és a Bábelt is jellemezte. Nos, ez most már a múlté: maradt viszont a halál, a misztikum és a melodráma művészi szintre való emelése – de most már lineáris elbeszélésben. (Arriaga első önálló rendezését két évvel ezelőtt Velencében mutatta be: a The Burning Plain nem volt rossz, mondhatni, méltatlanul tűnt el a süllyesztőben.)
Inárritu filmjének középpontjában Uxbal (Javier Bardem), egy illegális munkásokat foglalkoztató, de két gyerekét mélyen szerető férfi áll. Felesége kedélybeteg és alkoholista, aki nem igazán tud jó anyja lenni a gyerekeknek. Amikor Uxbal megtudja, hogy rákos, és már csak pár hónapja van hátra, megpróbálja a lehetetlent, azaz rendezni a gyermekei jövőjét.
A Biutiful talán a legszívfacsaróbb, legszomorúbb film, amelyet láttam, ráadásul egyetlen pillanatában sem érzi az ember hatásvadásznak. Ezért is állok döbbenten a fesztiválközönség legvégletesebb reakciói előtt. A franciák például istenítik Inárritut, de az angolszász, főleg a tengerentúli ítészek ki nem állhatják. A Screen International például a leggyengébb osztályzatot adta, miközben elismeri, hogy Javier Bardem megérdemelné a legjobb színésznek járó elismerést. (Mindazonáltal tudni érdemes, hogy az amerikai kritikusok többsége a kritikában a lehetséges box office sikert is az elemzés részének tekinti.)
Bár az iráni rendező, Abbasz Kiarosztami versenyműve, a Copie conforme (Hitelesített másolat) sokkal nagyobb támadási felületet ad a kritikusoknak, sőt a sajtóvetítés végén ki is fütyülték, mégis jobb kritikákat kapott, mint Inárritu. Kiarosztami egyébként veszélyes játékot űz „európai” filmjében. Egy angol férfi (William Shimell operaénekes) és egy Olaszországban élő francia nő (a remek Juliette Binoche) néhány óráját követhetjük nyomon. Most találkoznak életükben először, de amikor egy kávézóban a tulaj azt hiszi, hogy házasok, mindketten belemennek egy bizarr játékba, mintha tényleg 15 éve egybekeltek volna.
Hirtelen veszekedések, megbocsátások és addig leplezett szenvedélyek törnek a felszínre – a játék és a valóság pedig olykor összeolvad. Kiarosztami egyfajta „kémkamerával” vette fel az erősen dialógus-központú filmet: felejtsük el a klasszikus beállításokat, a színészek az arcukban a kamerával vallanak szerelmet. Kérdés, hogy ez valóban az intimitást erősíti-e, vagy valami egészen mást.
A világ filmművészetének legszemtelenebb konjunktúralovagja, Jean-Luc Godard pedig visszatért. Persze nem Godardról lenne szó, ha a Film socialisme (Szocializmus) című, a művészfilmeket felvonultató Un Certain Regardba meghívott munkáját el is kísérte volna Cannes-ba. Kétarcú műről van szó. Egyrészt Godard „megugorja” azt a szintet, amelyet az utóbbi öt évben mindenki szeretne: túllépni a média határain, illetve kilépni ebből a körből.
Ezt a legtöbben az erőszak és a szexualitás vizuális ábrázolásnak fokozásával igyekezték elérni, a francia alkotónál a kamera viszont ismét a töltőtollat játssza. Csak míg az ötvenes években ez azt jelentette, hogy fogták a celluloid kamerát, és a stúdiók hamis díszletei közül kivitték az utcára, Godard most videózik. A szürreális és abszurd képsorok keverednek az amatőr és home video beállításokkal, de a legtöbbször minden értelmi és érzelmi kapcsolatot nélkülöznek az egymásra vágott jelenetek és montázsok. Egyetlen nagy baj van azzal, amit Godard a filmművészet jövőjének gondol. Százból kilencvenkilenc ember képtelen befogadni.
