A múlt és jövő balekjai
Ez a jövő persze még nem kezdődött el. Egyelőre lassítja, hogy Magyarországon kevés az eszköz és a kompatibilis tartalom. Előbbi terjedésének a pénztárca, a másodiknak a hagyományos kiadók vonakodása szab határt. Illetve az olvasók konzervativizmusa. Hiszen hiába kínál a fapadoskonyv.hu például otthon letölthető, kinyomtatható és könyvként egybefűzhető tartalmakat igen barátságos áron, tapasztalataik szerint a magyar olvasó nem szeret barkácsolni, és nem akar monitoron olvasni. Pedig a fapados, digitális könyvkiadás rengeteg előnyt jelent: korlátlan ideig tárolhatják a címeket, nincs raktározási költség, polcdíj, alá- vagy fölébecsült példányszám. Mindig annyit nyomtatnak, ahány megrendelés érkezik. Csakhogy az olvasó még a neten is inkább a könyvesboltok kínálatait böngészi, ezért Tokaji Zsolt, a fapadoskonyv.hu képviselője szkeptikus az e-könyv áttörését illetően a magyar piac sajátosságai között.
Ami papíron van és népszerű, az pillanatok alatt digitalizálódik, figyelmeztet a másik oldal. És ha a kiadók nem képesek legálisan kínálni mondjuk a kurrens bestsellereket, akkor a felhasználók növekvő tábora megoldja a saját eszközeivel: feltöltik, megosztják, olvassák. Miközben még a legelvakultabbak sem vitatják, hogy a szerzőnek igenis illene fizetni valamennyit; ők csupán a plázákban lévő könyvesboltok fenntartását nem akarják magukra vállalni, hiszen oda be sem teszik a lábukat. Márpedig a könyv árának jelentős része a kereskedőé. Farkas szerint ideje, hogy a kiadók is változtassanak berögzült munkafolyamataikon, hogy minél hatékonyabban kiszolgálhassák olvasóikat: ha úgy akarják, papíron, ha meg úgy, elektronikus formában. Hiszen a folyamat sebességén lehet vitatkozni, azon viszont már nem nagyon, hogy hosszú távon igenis a digitális rögzítés győzedelmeskedik majd.
S vajon fel lehet-e készülni az átmenetre?
Vincze Balázs, egy nagy könyvesbolt vezetője azon töprengett, hogy vajon a zeneipar képviselői szerveztek-e hasonló beszélgetéseket az MP3 felbukkanásának hajnalán, ami végül forradalmasította a zenehallgatási szokásokat. Mert többen is jelezték: ha elektronikus formátumban is elérhetővé válik a könyv, akkor már csak egy lépés, hogy a feltört tartalmak megjelenjenek az ingyenes megosztóoldalakon. Persze, tették hozzá, manapság az interneten is élesen elkülönülnek egymástól azok, akik hajlandók fizetni egy-egy letöltésért, és azok, akik szemében minden szellemi termék eleve közprédának számít. Kérdés: vajon meddig tartanak ki az ingyenesség csáberejével szemben a másik oldal szemében „balekoknak” tűnő felhasználók? Vagy a még konzervatívabbak, akiknek a könyv még mindig papíron számít igazinak?
Szerencsére a könyvfesztivál számos olyan beszélgetést is kínált, ahol ez a probléma még egyáltalán nem minősült problémának. Sokkal inkább az, hogy az európai történelem miként jelenik meg az irodalmi művekben. Létezik-e közös történelmi tudás vagy továbbra is nemzeti történelmek állnak szemben egymással az EU-ban is?
– Az van, amit megírunk – vezette fel a több európai szerzőt bevonó vitát Esterházy Péter. A történelem egységén túl talán fontosabb a nézőpont, a nyelv és a hely, ahonnan szemléljük azt a valamit, amit jobb híján történelemnek hívunk. Miközben az is fontos kérdés, hogy voltaképpen miről akarunk tudást szerezni a történelem leírása által.
– Nincs közös történelem, de szükség lenne rá – válaszolta meg az alapkérdést Drago Jancar, aki szerint a közös emlékezetért sokkal többet tehetnek a szépirodalmi művek, mint a hivatalos tankönyvek, hiszen az előbbiek jóval élénkebbek és személyesebbek. A máltai írónő, Clare Azzopardi a múlt értelmezéseivel szemben a jelenre hívta fel a figyelmet: az írók feladata ugyanis, hogy ne csak a híradók egyperces bejátszásai beszéljenek a jelenkori eseményekről, hanem a szemtanúk, a borzalmakat átélők is. Máltára például rengeteg tunéziai menekült érkezett az elmúlt időkben, de olyan líbiai gép is leszállt, amelynek vezetője nem volt hajlandó bombázni a lázadókat. S bár a jelenről nagyon nehéz érvényes műveket alkotni (Balzac és Stendhal példáján látjuk, hogy 30-40 év is kell egy-egy meghatározó esemény földolgozásához), mégsem háríthatjuk el a krónikás felelősségét. Ugyanis a mai világban a hírek mindenféle kontextus nélkül, „feldarabolva” érkeznek el hozzánk, és az író hatalma épp abban áll(na), hogy valamiféle keretbe, világmagyarázatba foglalja a széttartó hírfolyamot. A mai „mindentudásunk”, bár büszkék vagyunk rá, roppant sérülékeny és fragmentált. A világ sorsát követő figyelem elkülönült, többfajta figyelemre szakadt szét. S bár ez korábban is így volt, azért léteztek „kötelező figyelmek”, hangsúlyozta Esterházy. Mára ezek eltűntek. Miközben egyre több az információ, egyre nagyobb az őket értelmezni kívánó ember magánya is.
