A pekingi opera nem tévesztendő össze az ultramodern új pekingi operaházzal, amelynek repertoárja jórészt a nyugati operairodalom alkotásait tartalmazza: a kifejezés egy kínai zenés színpadi műfajt jelöl, amelynek évszázados hagyománya van az ázsiai országban. A The New York Times munkatársa a kínai fővárosban felkereste az opera akadémiáját, amely az utóbbi évtizedekben toronyházerdővé változott Peking kevés megmaradt hagyományos negyedének egyikében, a régi, szerény házakkal és kis üzletekkel szegélyezett, árnyas utcák között található.

A riporter éppen egy próba közepére érkezett, amikor a tanár hangos kiáltással figyelmeztette egyik növendékét, vigyázzon, mert kard repül felé. "Nem akarom, hogy bárkinek levágják a fejét, mert fogalma sincs arról, mit csinál!" - ripakodott a tizenéves jövendő sztárokra. A fiatalok mindegyike fegyvereket lóbált, dárdával, karddal vagy tőrrel hadonászott a gondosan koreografált akrobatikus harci jelenetek közepette. Bonyolult mozgásukat cintányérok, dobok, kereplők, illetve hagyományos kínai vonós és fúvós hangszerekből álló zenekar kísérte.

A város délnyugati részén található épületben korábban a pekingi táncakadémia működött. Semmi jele annak, hogy tatarozták vagy modernizálták volna. A folyosók kopottak, a mosdók régiek, egy-egy hálószobában hat vaságy sorakozik, a mennyezeten egyetlen neoncső világít, és az ablak előtt öreg radiátor áll. A régi Peking e jellegzetes részéhez jól illik a hagyományos pekingi opera a maga maszkjaival, stilizált mozgásával, a nyugati fül számára szokatlan áriáival, hihetetlenül bonyolult harci jeleneteivel és főleg a műfaj minden titkát jól ismerő hozzáértő hallgatósággal, amely elégedetten felhördül egy-egy különösen jól sikerült harci szaltó vagy falsetto hang nyomán.

Aggodalomra csak az a sejtés adhat okot, hogy akárcsak a nagyváros régi negyedei, a hagyományos opera is Kína féktelen modernizálódásának áldozatává válhat. Ez olyan lenne, mintha például Olaszországban Giuseppe Verdi és Gaetano Donizetti műveit néhány szűk római vagy milánói színházterembe száműznék, vagy csak a mit sem értő turistáknak rendezett folklórelőadásokhoz hasonló módon kezelnék.

"Tény, hogy jelenleg vannak bizonyos gondjaink - ecsetelte a műfaj helyzetét Csiao Cuj-zsung (Qiao Cuirong), a kínai színpadi művészetek országos akadémiájának vezető tanára. - Az embereket a pénz, a modernitás és a nyugati dolgok érdeklik, így saját kultúránk elveszít valamit".

Sokat kell tanulni hozzá

Mindez nem jelenti azt, hogy a pekingi opera mint műfaj máris elavult relikviává vált volna, de ma már nyilvánvalóan nem az, ami a 18. század végétől a 20. század elejéig volt Észak-Kína legkedveltebb színházi látványosságaként. Az elmúlt évek nagy nemzeti rendezvényein, köztük a 2008-as olimpiai játékok megnyitóján még csak nem is szerepelt ez a hagyományos művészet. Színre került viszont Giacomo Puccini Turandotja Csang Ji-mu (Zhang Yimou), a híres filmes rendezésében. Ez a produkció nyugati importnak számított, miután korábban azért tiltották bemutatását, mert Kínára nézve sértőnek tartották.

Ártott a pekingi operának az is, hogy az 1966-76-os "kulturális forradalom" hatalmi harcai idején feudalista és reakciós műfajnak minősítették (mint minden más művészeti formát), bár egyidejűleg néhány kiválasztott hagyományos operát maoista propagandatörténetté átdolgozva, "forradalmi mintaképként" éjjel-nappal játszottak a rádióban és a tévében. Manapság más gondokkal küszködik a műfaj, amelynek törzsközönsége egyre idősebb, és lassan fogyatkozik.

Liu Hua, az opera egyik hajdani csillaga, aki ma az akadémián tanít, azt mondja, hogy minél többet tudnak erről a művészetről, annál inkább szeretik az emberek. "Csak az a baj, hogy sok időbe telik mindent megtanulni róla, és egyre kevesebb embernek van erre kedve és ideje - mutatott rá az amerikai lapnak nyilatkozva. - Emellett az előadások és élvezetük egyaránt sok felkészülést követel".

"Sokat kell tanulni hozzá, egy előadónak legalább tíz évre van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán színpadra léphessen. És igen lassú az egész, nem hasonlítható a mai pergő filmekhez, ezért vesztjük el manapság a fiatalokat" - magyarázta Csiao.

Ennek ellenére az akadémián tett látogatáson látni lehetett, hogy nincs hiány tehetséges diákokban. A gyerekek 11 éves koruktól felvételezhetnek az ország több operaakadémiájának egyikére. Csiao szerint a gyerekek nagyon szeretik ezt a művészetet, és sok szülő is szeretné, hogy gyermekei elsajátítsák. "Olyan alapos kiképzést nyújtunk, hogy diákjaink még akkor is hasznosíthatják, ha karrierjüket más területen folytatják. Számos harcművészeti film készül, és ők igen jók ebben, mások népszerű énekesek vagy színészek lesznek. Nem kell tartaniuk a jövőtől" - hangsúlyozta a tanár.

A kínai kulturális minisztérium, amely szívén viseli a pekingi opera sorsát, bőkezűen támogatja a műfajt, felújítja színházait, új darabokat rendel és magas fizetéseket biztosít azoknak, akik - Csiaóhoz hasonlóan - igyekeznek biztosítani fennmaradását. Idén először rendezték meg a pekingiopera-akadémiák legjobb diákjainak versenyét: huszonnégyen vetélkedtek, az őket kísérő egész csapattal - akrobatákkal, zenészekkel, - együtt, fantasztikus tehetségről adva tanúbizonyságot. Színpompás jelmezeikben egymást múlták felül az ugrás, a vívás, az akrobatika és az ének terén.

"Mi tanárok minden tőlünk telhetőt megteszünk, és a kulturális minisztérium is minden támogatást megad" - közölte Csiao, majd kissé rezignáltan hozzáfűzte: "Mindenki mindent elkövet azért, hogy megőrizzük ezt a kulturális kincset - akár megmarad a közönsége, akár nem".