A lyukon beszivárgó csoda
Ez a hit élhetett a Lumiére-fivérekben, meg más feltalálókban is. Abban a zseniális kísérletezőben is, aki 1988 nyarán kereste fel a szerkesztőséget, s hóna alatt hozta a vízen járó papucs prototípusát. Új fiú voltam a lapnál, tengtem-lengtem (a Blaha Lujza téri sajtóházban), nem tudtak velem mit kezdeni. Kiküldtek Dömösre, írnék riportot a vízen járó emberről (a gyakornokot mindig jó messzire és veszélyes helyre küldték, hátha eltéved, vagy megeszi a medve). A parányi férfi felcsatolta a lábára a parafapapucsot, lépett egyet, meg még egyet, majd elsüllyedt. Derékig a vízben állva annyit mondott: ezt még tökéletesíteni kell!
Ezt követte egy másik zseni, aki meg lyukakat fúrt a vízilabdába az ujjaknak, hogy könnyebben meg lehessen fogni, s így nagyobbat, erősebbet lehessen vele dobni. – De jóember – forgattam a szerkesztőségben a lyukas találmányt –, látta már maga közelről Faragó Tamás vagy Csapó Dudi tenyerét?! E találmány is a süllyesztőben landolt.
A képen látható csodaszemüveg – már megszületésekor is ez volt a neve! – jobban fölkavarta az indulatokat, mint az én két balfék feltalálóm műve. Bálinger Antal vasesztergályos látásjavító szerkentyűje 1977-ben debütált, s a szabadalmi leírás szerint „a készülékkel már nagyon gyenge látás esetén is biztosítani lehet a majdnem tökéletes látást” akkor is, amikor már semmiféle nagyságú dioptria sem segít. Miután az újságok (a Népszabadság, a Nők Lapja, a Hétfői Hírek, a Magyar Nemzet és a Szabad Föld) kellően színes fordulatokkal számoltak be a Bálinger-féle „lyukszemüveg” gyártásának akadályoztatásáról, nyomban fölkeltették iránta az érdeklődést. S amikor majdhogynem közfelkiáltásra megszületett a döntés – az esztergomi Granvisus Szövetkezet gyártson le 1500 darabot, s azt 65 forintért kezdjék árulni Pesten –, teljes volt a hisztéria, a vakok eldobálták fehér botjaikat, a gyengén látók megtaposták vastag SZTK-keretes szemüvegüket. Még szegény Buga doktornak is meg kellett az ügyben szólalnia, aki persze inkább csitítani szerette volna az indulatokat, amikor azt írta a Szabad Földben, hogy „a látószerkezetet túlértékelni nem szabad. Nem csodamasina ez, a vakot látóvá nem teszi, mert lehetetlenségre ez sem képes. De a lehetőségeket megjavíthatja.”
Vitték, mint a cukrot. Pedig nem volt benne lencse. Alapja Öveges József Kossuth-díjas professzor tudományos leírása volt a sötétkamra-elméletről: a beszűkített nyíláson áthaladó fénynyalábot a csőben nem zavarja semmi, élesebben „rajzol”. Ezt szabadalmaztatta Bálinger Antal nyugdíjas, s amikor elkészült a szerkentyű, több tucat látszerész szaküzlet elkezdte forgalmazni. Akik nem hittek benne, sarlatánságot kiáltottak. Senki nem fogadta meg Buga László tanácsát, aki azt mondta, hogy „lyukpápaszem lebecsülése helytelen, túlértékelése könnyelműség.” Viszont az, hogy a hajdani ellenzők közül többen ma már meleg és barátságos hangon kínálják a szemüveg dizájnoltabb fajtáját üzleteikben, gondolom, keveseket lep meg.
Bálinger úr megkapta a látásszövetkezettől megérdemelt pénzét, aztán ha nem is nyomtalanul, de eltűnt a találmányával együtt. A szemüvegfajtát a szemészetben jó száz éve
alkalmazzák (írja róla egy mai szemorvos), a szemfenéki elváltozások kezelésében
használják. Szemünkben a fény a pupillán keresztül jut be. Ha a pupilla elé egy még kisebb lyukat helyezünk, a kép tisztább lesz. A lencsenyílás szűkítésével, a Bálinger-szemüveggel élesebb és tisztább képet képes létrehozni a retina. Ezt „találta fel” a derék lakatos, s emiatt volt oly hangos egykor a diplomás szemészeti oldal prüszkölése.
A csodaszemüveg haló porában is képes volt a botrányokra. Még a kilencvenes évekből is tudunk olyan gazdasági versenyhivatali bírságokról, amelyek látszerészeket büntettek súlyos százezrekre azért, mert még mindig a szemüveg csodás voltát reklámozták.
Az utókor hatóságának az volt a határozott álláspontja, hogy tévedtek.
