A kubai fonónő kilométerekről álmodik
A lányok az újságban megjelent riportocska (szerző: Máté György) szerint ipari tanulók voltak a Keltexben, tehát nem is olyan messze lehetett a munkahelyük a Skálától. (Melynek igazgatója akkor Demján Sándor volt.) Meg kell mondani, s ez kiderül a cikkből is, hogy szakmunkástanulói státuszról beszélni az ő esetükben erős túlzás. Betanított fonónők lehettek ezek a lányok. A csoportban 52-en voltak, 18 és 38 év között, a többség az alsó korhatár körül járhatott.
A köznyelv már akkor is vendégmunkásoknak nevezte a kubaiakat, ha a cikk nem használja is ezt a szót. Magyarország azokban az években inkább fogadott, mint küldött vendégmunkásokat. A kifejezést azonban a szocialista országok közötti esetekben soha nem használták hivatalosan. Ez rosszízű jelenségnek számított, és a Nyugat-Európába akkoriban áramló milliónyi embert, olcsó munkaerőt jelezte: görögöket, törököket, jugoszlávokat, spanyolokat, portugálokat, észak-afrikaiakat. Az NDK által igényelt magyar munkaerőre más kifejezést használtak, s a dolognak elvileg volt valami kölcsönösség-eleme is. Hallottam, akadt néhány Magyarországon munkát vállaló keletnémet is. Lengyelek is dolgoztak ilyen státuszban, de ők inkább csoportosan – építőként, szerelőként nagyberuházásokon, amilyen a kabai cukorgyár volt. Hét éve azt is bezárták.
Tehát ezek a lányok ipari tanulói státuszt élveztek, mert állítólag ekkor már készülőben volt egy gigászi méretű textilgyár Kubában, amelyet a Szovjetunió épített a szigeten. Arról nincs hír, elkészült-e, létezik-e még ez a hatalmasnak szánt alkotás, és vajon a harminc éve Kelenföldön kiképzett fonónők odakerültek-e egyáltalában, amikor hazatértek a szigetre. Hazatértek-e vajon? Erről nem sikerült információhoz jutnom. Azt hiszem, nagyon kicsi lehet a magyarországi kubai közösség: művészekről, zenészekről, salsa-táncosokról szól a legtöbb információ.
De vissza a lányokhoz és történetünk további, eltűnt szereplőihez. Ilyen mindenekelőtt a múlt század húszas éveiben felépült Goldberger-gyár, az akkori Keltex, később Budaprint, amely úgy végezte, ahogy az egész magyar textilipar. Vége rég. Az épület megvan, jól látható az autópálya bevezető szakasza mellett. Irodaház lett. Ekkor azonban a gyár még font és szőtt, a kubai lányok pedig fonónőnek tanultak három műszakban a Fonó II. üzemben. A nappali és délutáni műszakban négy óra hosszat gyalogoltak a gépek között, négy órában pedig nyelvtanuláson vettek részt. Ez csak az elején volt így: ha levizsgáztak, akkor már a munkaidő után tanulhattak magyarul az „ipari tanulók.” A riportból még megtudjuk, hogy a lányok hazavágytak, de azért már ismerkedtek is a fővárossal a szabad idejükben. Csak a magyar ételeket találták túl csípősnek, így maguk főztek a szállón, hogy hazai ízeket varázsoljanak Magyarországra.
A kubai lányok megjelenése Budapesten okozhatott némi feltűnést. Az afrikai, kubai férfiak a hatvanas évektől hozzátartoztak az utcaképhez, de ennyi fekete nő! Az is szakítás volt a korábbi állapotokkal, hogy ezek a kubaiak (tehát a vendégmunkások és vendégmunkásnők) nem az egyetemek világában forogtak, hanem a külvárosok és a gyártelepek volt az otthonuk. 1988. április legvégén tömegverekedés tört ki a Kőbánya-Kispest metróállomáson. A történetnek több változata – narrációja – kering. Az egyik szerint a „színesek inzultálták a magyarokat” és a szkinhedek (korabeli náci csőcselék) megvédte véreinket az agresszív feketéktől. Egy másik szövegváltozat szerint a kopasz ifjak jó előre készültek a főleg nőkből álló kubai csoport megtámadására, közben fajgyűlölő jelszavakat kiabáltak. A támadókat a Keltex gyár is feljelentette egyes internetes források szerint.
Kuba az elmúlt ötvennél több évben tehát mindig távoli és izgalmas helynek számított nálunk. A Kádár-kor utolsó évtizedében a forradalmi legendárium mellé befurakodott egy kis kubai importvalóság is a vendégmunkásnők és munkások alakjában. Nem hiszem, hogy nagyon jól érezték volna itt magukat. Az viszont jól dokumentálható, hogy a kubai vezetésnek egyáltalán nem tetszettek a magyar állapotok. Ha az idekerülő kubaiak beszámoltak a hazaiaknak a viszonylagos árubőségről, a relatív szabadságokról és lazaságokról a létező közép-európai szocializmusban, a főnökség szemében az már veszélyes lehetett. Már ha ilyesmiről írtak haza a riport hősnői, a Gonzalez-testvérek, Ismaria és Zaida, vagy épp társnőjük, Raquel Guillén, valamint Martha Alba. Ő egyébként azt is kiszámolta, hogy annyit járkál a gépek között, hogy egy év alatt akár gyalog hazamehetne.
