Valószínűleg iszonyatosan megszólítva kellene érezni magamat. A művészet megint teljesíti kötelességét, vagy legalábbis egyik kötelességét, a „kanárikötelességet”, amiről Vonnegut beszél. Hogy azelőtt a bányászok kanárit vittek magukkal a tárnába, mert a madár érzékenyebb volt a lenti mérges gázokra, halálával figyelmeztette a nagydarab, izmos emlősöket a veszélyre. Amikor a Jurányi-házban Ödön von Horváthot játszanak Válasszunk párt! címmel, az alkotók meg vannak rémülve, vagy legalábbis szólnak, hogy a szélsőségesek ellen a tehetetlenek nehezen fognak győzni. Főleg, ha leginkább tévét szeretnek nézni, meg eltussolni próbálják vak komondorokkal, hogy verik a feleségüket. Kicsit konkretizálják is, hogy miről van szó, bár nem hazakacsintanak vele, hanem Németországra, horogkeresztes lufik ellen vörös csillag és Marx képe a falon. HOPPart és Neuköllner Oper produkció, az utóbbi egyébként a berlini Karl-Marx Strassén található. Az üzenetet értjük, tudjuk, miért kell aggódni, hiszen ezzel foglalkozik mind, aki blogot ír. Többnyire.

Iszonyatosan megszólítva érzem magam, de egészen más okból. Tehetségi okokból, vagyis a tehetség mindenhatósága miatt. Kóvályog az ember az épületben, mint valami ballagó diák, a végén eljut egy terembe, ahol csak székek vannak, egy tévé meg egy pingpongasztal muskátlikkal. Egy depressziós külsejű ember ül a gépzongora mögött, zakóban, a lábán sportpapucs. Aztán bejönnek a szereplők. Nagyon kicsi a hely, nagyon számítanak a részletek. A műbőr cipők a színészhölgyeken, hozzá Takács Nóra Diánán a majdnem elegáns kosztüm, meg a hozzá még véletlenül sem illő, majdnem elegáns kalap. Szandtner Anna kacéran szörnyűséges ruhája, olcsón divatozó táskája, még olcsóbban divatozó nem is tudom, milyen színű, westernbe hajló csizmája. Aztán jönnek az urak, rettenet ingekben, és mind öltönyben, zakóban vagy lazában, de mindannyian ezekben a közszemérem elleni vétséget jelentő papucsokban. Ki zokniban, ki a nélkül, nem is tudom, melyik a nehezebben földolgozható.

Leülnek a meccs elé, kinyitják a söreiket, együtt tölthetnénk el egy halálosan kínos és unalmas „italian nightot”, ha nem volna köztük egy népi tehetség, egy acélizmú káder, aki számon kéri az elveket. Meg ha nem jönnének a jobbos hibbantak, hogy a szoborgyalázásért cserébe embereket gyalázzanak.

Ennyi az egész történet, csak el is kell tudni mesélni. A politizáló tömeg ellen írta von Horváth, nyilván arra gondolt, hogy olyan étekkel etetik a népet, amelyet nem tud megemészteni, zavarában hát kimegy az utcára, és összeveri a másikat. Tudta, mit beszél, még ha mi ma szeretjük vagy szeretnénk a politizáló tömeget, főleg, ha nem verekedik. Mindenesetre el kell mesélni a történetet dallal, tánccal, szavakkal. És úgy elmesélik, az egy pingpongasztallal, három cserép muskátlival, két hangszerrel, hogy jobban nem kell.

Tehetség kérdése, befektetett munka kérdése, játszanak, énekelnek, amikor kell, amikor ki akarnak hangsúlyozni vagy be akarnak vésni valamit, és egészen tisztességesen énekelnek, akár három szólamban. Locomotiont, amikor mulatnak, vagy saját dalokat. Kákonyi Árpád színészkedő muzsikus, Friedenthal Zoltán zenészkedő színész. Polgár Csaba rendezése visszafogott, de száz percen át érdekes, ide-oda viszi a figyelmünket, mindig van kit nézni. Hiába vannak eszköz nélkül, időnként mégis túlrendezett a darab, vagy legalábbis engem fáraszt, hogy a fasisztákat folyton „fas-szták”-nak mondják, de talán csak nem ismertem föl a megoldás jelentőségét. 

Elég nekem a tehetség jelentősége, bár ezzel is óvatos vagyok, nem szeretném, ha valami felelős ember azt a következtetést vonná le, hogy ezeket a függetleneket csak még jobban kell szorongatni, teher alatt nőnek, mint a pálma. 

Friedenthal Zoltán, Kákonyi Árpád, Molnár Gusztáv,, Tóth Péter, Terhes Sándor