A nap kritikája (Rózsa): A Kovács Ákos-emléktárlat
Nem tudom, feltűnik-e a nyájas kiállításlátogatónak egy-egy nagyobb tárlaton bizonyos művek alatt a tulajdonos hatvani múzeum neve. A szakmabelieknek nem tűnik fel. Utóbbiak tudják, hogy a ma sem hatalmas intézmény, amelynek a művészeti gyűjteménye mintegy négyezerre rúg, különleges, olykor delikát művek tulajdonosa. Az idősebbek meg emlékeznek. Azokra a hetvenes évekre, amikor az akkoriban egyszemélyes múzeum egyetlen személyét Kovács Ákos néprajzosnak hívták, aki végezte a kisvárosi muzeológusok rendes gyűjtőmunkáját, és közben szellemi szenzációkat, olykor botrányokat produkált. Hogy a saját tudományában is utat tört, azt méltányolja egy másik tudománytörténet. A mostani kiállítás viszont összefoglalása a Hatvany Lajos Múzeum akkori képzőművészeti tevékenységének.
A Hatvany Lajos Múzeum kiállításai eseményszámba mentek. Hogyne mentek volna, amikor a ma sem túl elegáns termekben egymás után nyíltak meg az akkor még tiltott vagy félig tiltott művek és művészek bemutatói. Kovács kiválóan ismerte fel és használta ki a három T elvileg oly rigorózus, ám a képzőművészeti gyakorlatban oly slendrián következetlenséggel érvényesülő normáit. És gyűjtött, mert tudta, hogy amely közgyűjteményben kiállítás nyílik, ott művek lerakódnak. Korniss, Lakner, Deim, Keserü és Maurer munkái mutatják most egyebek között, hogy a kiváló jelző nem túlzás. Kovács ugyanis tízéves regnálása alatt nem került abba a pszichózisba, amely akkortájt a hasonló rendezvények túlnyomó többségét jellemezte, hogy tudniillik tiltott-tiltott alapon halvány és remekműveket, az ez is, az is mellőzött felkarolásával önjelölteket és mestereket egy kalap alatt kompenzáltak.
De hagyjuk a múltat, és ne keveredjünk nekrológlátszatokba. Kovács Ákos ma is él, és felettébb izgalmas, hogy ne mondjuk, kellemetlen köteteket publikál - a kiállítás pedig élmény.
Hogyne volna az, amikor mindjárt az első teremben három kamaraméretű főmű is látható Korniss Dezső érett korszakából. Abból a periódusból, amikor a mester valóban bartóki tökéllyel valósította meg a bartóki programot a képzőművészetben. Mint tudjuk, Vajda Lajos helyett is. Jó harminc évvel a közös szentendrei elhatározás és negyedszázaddal Vajda halála után valóban úgy éli át Korniss a folklórt, s úgy teremt belőle modern, szuverén művészetet, mint a zeneszerző-példakép. A sárga hátterű Rablókon a szűrmotívum fekete, de mégis hetyke, táncol, ezt teszi a derűs háttér, meg a röppenő piros pontok. A fekete hátterű Rablókon ugyanez a motívum pirosban is olyan fenyegető, mint egy néprajzi elemekkel dúsított sötét Móricz-novella. A korábbi, hatvannyolcas Pásztorok pedig nemzeti tabló ötven centiméteren. Fekete és vörös a szűrtulipán, drámaian félrecsúszott és mintha mégis duhajkodna, és szemérem, meg kihívás van egyszerre abban, hogy a festő a trikolórt a képre megidézi.
A hatvanas évek végét, a hetvenes évtizedet idézi a kiállítás, s minthogy ebben az időben sok lényeges történt a magyar művészetben, fontos fordulatokat dokumentál. Lakner már hatvanötben, egy évvel a popart velencei áttörése után pop-art-brutális, pop-art-taszító és pop-art-plasztikus (Danaé II.), hogy az Egy zsák maggal hetvenben pop-ihlette, de szuverén és monumentális Lakner, csakis Lakner László legyen.
Deim teljességét tanúsítja a méretben is impozáns, feketék rétegeit ünnepélyes gyásszal felvonultató Fekete ikon, de talán még izgalmasabb Deim alugrafikáit látni, mert a fém csillogása különösen kiemeli, miként szakított a festő racionális lírája az öröklött szentendrei melegséggel. Maurer Dóra pedig a dús, burjánzó és lefegyverző szürrealitással. A művész öt munkáján (sorozatán) ott az egész pályaképe. Az inkább bolyhos-subás, mint gyepes, gazdag felületű Ásás mesterséges mezőn a korai Maurer kilencszázhetvenegyből, az In memoriam Petőfi a tépett-préselt, nem nemzetiszín zászlójával a társadalomkritikus Maurer hetvenkettőből. A (de)formáció nyomatai már fegyelmezetten csíkozottak, mint egy férfiöltöny, hogy az Eltolódás C/1-10 lapjai olyan racionálisak legyenek, mint maga a cím.
Röviden: élő, eleven művészettörténetet lát a hatvani múzeum közönsége. Amelynek van, lett folytatása. Bizonyíték rá a jelen emlékező kiállítás is.
