Itt van, mondjuk, a „cigánybűnözés”; vitaműsorért kiált, ráadásul a meghívott vendégek „az ügyet” komplexebben látják annál, mint: „Igenis van cigánybűnözés!” (Utcai rigmus március 15-ről.) Ehhez képest a vendégek jobbára a fejüket rázzák Havas Henrik műsorvezető felvetései nyomán, miközben nyilván azt kérdezik maguktól: kellünk ide egyáltalán? Dehogy. Havas szimplifikált gondolkodás- és közlésmódjával magára húzza a műsort; nem érzi, hogy inkább figyelnie illene, ha félinformációi (-igazságai) vannak, hátsó zsebből előhúzott gyűrött történetei meg indifferensek.

A műsor, szándéka szerint, az alaptéma mellett arra épül, hogy Havas megszavaztatja a stúdióban ülő hozzávetőleg ötven, aligha reprezentatív minta alapját adó főiskolást-egyetemistát. Az éppen mondat közben lévő meghívottakat viszont Havas lazán szakítgatja félbe, hogy kétely nélkül föltegye voksolásra: „Regisztrálják-e a cigányokat a főiskolákon, egyetemeken?” Vagy: „Egyetértenek-e azzal, hogy bűncselekmények esetén a rendőrség, illetve a média munkatársai megjelölhessék-e az etnikum hovatartozását?”

Pap László András, az Akadémia tudományos főmunkatársa diszkréten jelzi, nem tudja, e kérdés mi alapján tevődött fel, ám Havast ez kevéssé érdekli, s hiába csatlakozik Paphoz Kaltenbach Jenő exombudsman, hogy hát itt szociológiai tények és kriminológiai relevanciák is volnának, e két ember mintha ott sem lenne. Szegény Pap Farkas Flórián képviselő spontán, szintén szavazásra bocsátott kérdésénél – „Egyetért-e azzal, hogy az összes elkövetőnél nézzék meg, milyen származású?” – már könyörög: „Mi alapján? Bevallás alapján? (…) A rendőr döntse-e el, az illető cigány-e, piréz-e, zsidó-e, szerb-e...?” S itt már, mit okoskodik ez, bele van fojtva a szó, Kaltenbach is szinte csak magának súgja: „A bűnözésnek nincs etnikai relevanciája.” Nem gond: Havas eztán – követhetetlen logikával – Arthur Ashe-ről, Wimbledon első színes bőrű bajnokáról is szavaztatni kezd.

Megnézzük azért a második adást is, hátha... Ehhez képest itt Havas már a saját kérdésére se nagyon emlékszik. Amikor az „érdemes-e gyermeket vállalni?” fölvetés után belekezd, hogy „ööő..., nézzük, és tulajdonképpen, ööő..., a számok engem igazolnak, mert négyen mondják, hogy igen, és harmincheten, hogy nem... Tehát, hogy jó volna...”, akkor B. Herczog Mária, a Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézet tudományos főmunkatársa kénytelen korrigálni: nem azt mondták, hogy jó volna, a kérdés az volt, érdemes-e... Ettől Havas csak kicsit jön zavarba: „De azért, én, én, ööő, én, ööő..., azért mégiscsak úgy tenném föl a kérdést, ennyire földhöz ragadtan, hogy amikor gyerekről kell dönteni, akkor számba vesszük azt a dolgot, én tudom, mert ma született meg a negyedik unokám, hatvantól százhatvanezer forintig lehet babakocsit kapni...” És csak mondja, mondja.

Akárha kis ovis fiú állna ott.

Havas - Hőmérő