A hölgyek vitézek és hősök
Nem akartam azzal a közhellyel kezdeni a cikket, hogy mi mindent meg nem tesznek a nők a szépségük érdekében. De mit tegyek, ha ez így igaz? Festetnek, gyantáztatnak, szemöldököt szedetnek, fogyókúráznak, ránctalanítanak, zsírleszívást fizetnek, mellet nagyobbítatnak, műkörmöt építtetnek, ne adj Isten, átszabatják az egész alakjukat. Az egyik elképesztően fáj, a másik marhára csíp, a harmadik őrülten éget, és itt sorolhatnám a végtelenségig a fájdalom különböző jelzőit. Én eddig csak a felsorolás első részét próbáltam, erősen koncentrálva a „szépségért meg kell szenvedni” című másik közhelyre.
Gyerekkoromban ámulattal figyeltem anyukám makulátlan kreolbőrét, majd bánatomban nekiestem egy pattanásnak az arcomon, amitől minden kozmetikus agylobot kapott. Az egyetlen igazán (be)gyógyító módszernek – azon kívül, hogy szépen, lassan kinőttem a kamaszkorból – egy gyógyfénylámpa bizonyult, a Nagymező utcai szalonban. Nem fájt, csak elég drága volt a használata, viszont a kozmetikushoz járás gyakoriságát is csökkentette. Mert ki szeretett kozmetikushoz menni arctisztításra (és ma ki szeret?). A radírozásra, a fullasztó gőzölésre, a fájdalmas kezelésre és a két-háromféle pakolásra a gyötrés után még napokig emlékeztetett az áldozat vörös képe. Az egyetlen jó emlék: a fertőtlenítő, pórusösszehúzó ózont kibocsátó vio illata. Egyedül az hiányzik, semmi más.
Mint olvasom, jóval a kamaszkorom előtt nyílt meg a fent említett Nagymező utcában – amelyet ma már pesti Broadwayként is emlegetnek a környező színházak szép száma miatt – egy szépségszalon. Itt a klasszikus arckezeléstől az elektrokozmetikáig minden rendelkezésre állt, mármint bizonyos keretek között. Botox még nem létezett, mágneses masszírozó matrac sem, de mellrugalmasítást vagy bokafogyasztást bátran lehetett kérni. A szauna, pláne a szolárium is csodaszámba ment, ez utóbbi 1979-ben öt percig 25 forintért, negyedórán át ötvenért barnította csokibarnára a hölgyeket. A tokarugalmasítás nem volt drágább, mint a szolárium, de a combfogyasztásért 80 forintot kértek el a kozmetikusok, az arcizmok tornáztatásáért párnaelektódákkal meg félszázat. A tízalkalmas bérlet nyolcszáz forintba került, ráadásként járt hozzá egy extra szolgáltatás.
Hogy nagy volt a kereslet, az biztos, a szalonbam napi ötven-hatvan hölgyet fogadtak – természetesen bejelentkezésre. Az érdeklődés kivételes voltát jól jelezte, hogy két hétre előre kellett időpontot kérni. Nagy becsben is tartották a berendezéseket, a műszereket, amelyeket 1,5 millió forint értékben szereztek be. Ennek része volt a képen látható iontoforézis.
Molnár Dánielné kozmetikus a Népszabadságnak 1979-ben azt nyilatkozta: „A hölgyek vitézek és hősök, hihetetlenül strapabíróak.” Mondjuk, sokakat nem volt könnyű rábeszélni egy effajta maszkra, amelybe áramot vezettek, még azzal az indokkal sem, hogy így juttatják a bőr mélyebb rétegeibe a hatóanyagot. Inkább maradnak ráncosak, csúnyák – állították. Hiába magyarázta a szakember, hogy ez nem olyan, mintha megrázna őket az áram, mert a gépek erőssége körülbelül a zseblámpaelemével azonos. És aki ebbe beletörődött, az már állítólag a vibrodin rázását sem vette zokon, pedig a hatása a cikk szerint olyan volt, mintha egy díjbirkózó dögönyözné a pácienst.
A szépségszalon sokáig csak a nőknek nyújtott kozmetikai kezeléseket és jótanácsokat. A kozmetikusok abban reménykedtek, hamarosan egy férfiaknak szóló üzlettel is bővíthetik a kínálatot. Ennek megnyitásáról azonban nincsen információnk.
