Beismerem, az elkeseredés beszél belőlem, Villazón jelenleg Mozartokat énekel, és ha van egy kis szerencsénk, javul, jön vissza, volt elég baja, műteni kellett a hangszálait. Veszélyesen énekelt, soha nem kímélte magát, hiszen épp ezt kellett benne szeretni azóta, hogy feltűnt, hogy aztán, hat éve, a salzburgi Traviata után a szélesebb közönség is megismerte a hangját. Azt hozta, amit az operától, és különösen a tenoroktól várunk, de nem mindig kapunk meg: a szélsőséget, tébolyt, felfokozottságot az előadás kezdetétől a végéig, és ha lehet, még utána is. Őrült spanyol, illetve: őrült mexikói, egy ideje már őrült francia, mert fölvette az állampolgárságot. Ott egyensúlyoz a komikum és a tragikum közötti kötélen, billeg, billeg, megy tovább.

A múltról beszélek, és remélhetőleg a jövőről is. A jelen, ez a filmslágeres lemez kicsit a kötelezőnél is kiábrándítóbb. Azt nyilván senki nem várta, hogy ezek a filmdalok, szöveggel ellátott filmzenék új alapokra helyeznek bármit is, az ilyen lemezek a rajongóknak készülnek, a hangot ünneplik, a stílusidegenség az erényük, ugyanaz szól, de másképpen, operásabban, emeltebben, idétlenebbül. Az idétlenség foka a kérdéses. Villazón elég egyértelműen domingói alapokon, kellemes, behízelgő hangon, ritkán mutatva csak operai bömbölményeket. Néha nekibőszül, és egy záróhangon ottfeledkezik röpke fél percre, rendben van, mint amikor egy profi focista leáll játszani a grundon, néha megereszt azért egy keményebb lövést is, nehogy azt higgyék róla, hogy csak annyit tud, mint a sörhasat növelő apukák. Meghallgatja az ember és elfelejti, erre készül az ilyen CD.

A baj azzal van, amit nem lehet elfelejteni. Az még rendben volna, hogy a Je ne regrette rien ebben a lassú, lírai változatban mintha önmagával akarna vitatkozni, halk szipákolás és folyamatos bánkódás. Ha az ember nem tud Piaffal versenyezni, akkor menjen szembe vele, mutassa meg a másik arcát a dalnak, még akkor is, ha nincs neki olyan. Számomra a pofon a Windmills of Your Mind volt, a régi Thomas Crown-ügy, nem a Pierce Brosnan-es, hanem a Steve McQueen-es dala. Legrand-szerzemény, nem nagyon bonyolult dal, voltaképpen egyetlen dologra kell benne odafigyelni, a folyamatosságra, hogy menjen a zene csöndesen, monoton egyenletességgel, mint a szélmalom. Amúgy korrekt lopás a dal eleje Mozarttól, a hegedű és brácsaszólóra írt Sinfonia concertantéból, de ezzel sincs semmi baj, Legrandtól is továbblopták a Millió rózsaszál elejére. Az viszont már nincsen rendben, hogy épp az egyetlent, amire figyelni kellene, ami összerak dallamot és szöveget, amitől dal a dal, azt nem veszi figyelembe Rolando Villazón, és szépen, tagoltan, sorvégi szünetekkel ordibálja végig a számot. Ez az a pillanat, amikor énekes és hallgató halálos ellenséggé válik. És milyen jó, hogy nálam van a kés.