A fordítva nyomtatott u-betű
– Gyerekkorodban mi volt a legdurvább kifogásod, hogy ne kelljen gyakorolnod?
– Durvát nem tudok mondani, de édesanyám mindig várta egyik kifogást a másik után: túl hosszú a körmöm, szomjas vagyok, éhes vagyok, és ennek a fordítottja, a kimeneti rész. Majd mindezek egyvelege. Persze, még egészen kis koromban is bele tudtam feledkezni a jófajta munkába. Csak az ritkaság számba ment, a gyakorlás ugyanis sokszor unalmas.
– Ma már nem érzed unalmasnak?
– Alig várom, hogy legyen időm gyakorolni. Visszaélek azzal, amivel szinte mindannyian: azt használom, amit 28 éves koromig gyakoroltam. Az életem – szélesebb spektrumban – növekszik és gazdagodik. Ahhoz, hogy ki tudjam ezt fejezni, mindent meg kell élnem a családommal, a gyerekeimmel foglalkozni, sportolni, elmenni a természetbe. Természetesen szintén előveszek olyan etűdöket, amelyeket versenyek előtt, lemezfelvételek alatt próbáltam. Ma könnyű a kibúvás a gyakorlásból, mert már nincsenek ott a szüleim. A ’szintén zenész’ feleségem, Kokas Katalin, nagyon figyel rám. Szerencsére édesanyám látta, mikor elköltöztünk otthonról, hogy a párom nem hagy elkallódni, sőt.
– Azt olvastam, hogy az állami kezelésben lévő hangszerek eredetisége nemzetközileg nem alátámasztott. Csalódott lennél, ha kiderülne, a Guarnerid hamisítvány?
– Inkább megnyugodnék, mert nem kellene annyira féltenem. Ha a saját hegedűmről derítenék ezt ki, azaz a hagyatékban, a családi örökségben kisebb értéket képviselne, azért szomorú lennék. Egyébként mikor az állami hangszert átvettem az akkori minisztertől, Bozóki Andrástól, Hollandiában játszottam vele. Odajött egy brácsás, elkérte, hogy megnézhesse. Másnap hozott egy hatalmas könyvet, a hatvanas években jelent meg, svájci független múzeulógusok írták, és ebben szerepelt a hegedűm. Rengeteget tudtam meg róla. Például, hogy a benne lévő cetli is eredeti. A nyomdában a g-betű utáni u-t véletlenül fejjel lefelé tették az ólomba, ezért gnarnerit nyomtattak. Mikor ezt olvastam, nem akartam elhinni. Előhúztam a hegedűt a tokból, hogy ellenőrizzem. És tényleg. Addig fel sem tűnt.
– Mit jelent neked az a szó: durmol?
– Durmol? Egy macska, aki dorombol, a feleségem, mikor fekszik mellettem, és simogatom a hátát. Persze ez a szó – hangzás alapján – lehet dúr-moll, amely híres akkordja a XX. századnak. Bartók előszeretettel használta a kéttercű akkordokat, azaz egyszerre hallatszik a dúr és a moll terc. Ravel kéttercűségről a dzsessz jut eszembe.
– Mersz nyilvánosság előtt énekelni? Jó hangod van?
– Remek, komolyan. A Carnegie Hallban főpróbáztunk Bogányi Gergellyel, és egyszercsak buliból elkezdtem énekelni Beethoven c-moll szonátáját kamunémettel, mert olyan német dal hangulata van. Kieresztettem a hangom, amit ritkán szoktam. Azt mondták: hűha. De lehet, ezt soha nem tudja meg senki.
– Mi volt a legmegdöbbentőbb abban, mikor Joshua Bell nyomán a Blaha Lujza téri metró aluljárójában zenéltél?
– Tíz évvel korábbi utcai zenélésről volt élményem, így nem döbbentett meg semmi, tudtam, nagyon más fog történni Budapesten, mint Washingtonban. Aki értéket képvisel, arra ugyanis itt mindig odafigyelnek. Bach d-moll partitáját játszottam, amely 25 perces. Ha folytatódott volna, biztos, hogy kinőjük az aluljárót.
– Miért játszottál az utcán tíz évvel korábban?
– Mert volt egy tánctábor Keszthelyen, és ami pénzt kaptam rá a szüleimtől, azt elköltöttem, annyi lányt hívtam meg fagyira. Komolyan! Kiálltam az utcára, és mivel hegedűt sem vittem, valakitől kölcsönkértem. Egy cipőbolt elé telepedtem le, pont nyitáskor. El akartak küldeni onnan, mondván, elriasztom a vevőket. De potyogtak a pénzdarabok. Az elsőnél azt hittem, tíz schillinget dobtak be, később kiderült, az tíz márka volt. Akkoriban körülbelül annyiba került a vonatjegy. Végül is, elég lett volna egy percet hegedülnöm, ha azonnal felismerem az érmét.
