A bejelentés ereje
Mint ahogy Szőcs Géza államtitkár tálalta a Screen International nevű szaklap tolmácsolásában – egész oldalas hirdetéssel, ami nyilvánvalóan nem kevés pénz – a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivált. Magáról az eseményről, semmit sem tudunk azon túl, hogy valakik szeretnék, ha lenne. Méghozzá nagyon. Mindenesetre nem túl jó ómen, hogy a 2005-ben Hiller István kulturális miniszter által bejelentett Alba Regia Nemzetközi Filmfesztivál két (nem túl meggyőző) kiadást élt meg. Az is nyilvánossá vált, hogy Szőcs személyesen is eljön Cannes-ba, csakúgy, mind Andrew Vajna filmügyi kormánybiztos is, hogy nyilatkozzon a nemzetközi sajtónak. Mintha a két közszereplő közötti – a múlt heti magyar filmszemlén elkezdett – csörte nem akarna abbamaradni.
Azt, hogy egy cannes-i bejelentés minden pénzt megér, tudják az amerikai nagy stúdiók is, de ők inkább sztárokat vetnek be. A Csizmás Kandúr című animációs filmet már a megnyitó előtt népszerűsítette Antonio Banderas, Salma Hayek és Penélope Cruz, tegnap pedig Angelina Jolie, Dustin Hoffman és Jack Black csapott reklámot a Kung Fu Panda második részének. A „sztárerő” rányomta a bélyegét a kezdésre, ilyenkor, mintha a mozgókép kicsit háttérbe szorulna a Croisette-en, de Woody Allen nyitóműve, az Éjfél Párizsban azért csak visszaállította az egészséges egyensúlyt a glamour és a művészet között. A vetítés előtt tiszteletbeli Arany Pálmát kapott Bernardo Bertolucci olasz filmrendező, aki sejtelmesen a még küzdeni képes olaszoknak ajánlotta az elismerést. Időközben a cirkusz a palota előtti részen ért a csúcspontra, mert a tömegben – az egyik francia tévécsatorna akciójaként – megjelent Lady Gaga, aki kisebb hisztériarohamot okozott a megnyitóról kiszorultak körében.
Woody Allen műveit két csoportba lehet osztani: a jól és a kevésbé jól sikerültekre. Az Éjfél Párizsban (Midnight in Paris) szerencsére az előbbiek sorát gyarapítja, mindemellett pazar fesztiválmű (a rossz nyelvek szerint csak azért került be a programba, mert játszik benne Carla Bruni is, de ez kacsának bizonyult...). Allen alteregóját, a hollywoodi forgatókönyvírót ezúttal Owen Wilson alakítja, aki úgy érzi, Párizsba kell költöznie ahhoz, hogy befejezhesse első regényét. Ebben persze akadályozza gazdag menyasszonya (Rachel McAdams) és annak keménykalapos, konzervatív nézeteket valló családja. Ez a családábrázolás klasszikus Woody Allen-i terep, igaz, érződik rajta, hogy a mester már nem igazán friss túl a 76-on.
Már-már el is unnánk a művet, ám az író egyik éjjel időutazást tesz az általa imádott 1920-as évek Párizsába. Itt tanácsokat kap Ernest Hemingwaytől, Salvador Dalítól, Luis Bunueltől és még tucatnyi művésztől, akik nyilvánvalóan Allen idoljai. Az éjszakai kiruccanások egyre rendszeresebbé válnak, mondanunk sem kell, a vágyott világ sokkal szimpatikusabb és vibrálóbb, mint az eredeti. El kell telnie egy időnek, mire Allen levonja a konzekvenciát, vagy ha úgy tetszik, rávezeti a nézőit, hogy a mindennapi problémák megtagadása nem túlságosan célravezető. Meglepő, de az idős Woody Allen elkezdett leckéket osztani, és tanmeséjében eltávolodott a frusztrált értelmiségi intellektuális komikumától. Ezek a karakterek most kissé ellenszenvesek, mintha Allen úgy döntött volna, hogy mindent újrakezd, de legalábbis átértékel. Persze ettől még ízig-vérig Woody Allen-mozi az Éjfél Párizsban: ismerősek a beállítások, a képek, a zene és a végtelenül egyszerű vizuális ábrázolásmód. Ám a „képeslapokra” most egészen más dolgokat jegyzett fel, mint az utóbbi tíz évben. Ez pedig nagyon jó. Igaz, nem mindenki gondolja ezt így, sőt – mi meglepő! – egészen megosztó a mű.
Az unalmastól a tuti Oscar-díjasig elhangzott számos ítélet. Az egyik vetítésen például a körülöttem ülő amerikai újságírók csaknem tettlegességbe fajuló, emelt hangú vitába kezdtek a filmről.
A versenyprogramot áttekintve egyértelmű, hogy a szelektorok idén bátrabbak voltak, mint a megelőző években: keresik a fiatal tehetségeket. Persze nem ész nélkül, mint a Dieter Kosslick vezette Berlinálén, ahol túlzásba vitték a felfedezés örömét és egy csokornyi olyan művet tettek a szakma és a nézők elé, melyeknek többségéről az ember nem tudta megmondani, hogy mit keresnek a világ egyik legfontosabb mozgóképes eseményén.
A franciaországi rendezvény ellenben biztos alapokra épült most is. A filmművészet nagy neveinek bebiztosításán túl friss tehetségeket is meghívtak, vagyis úgy tűnik, a szelekció pedig nagy gonddal zajlott. A versenyprogram első műveként vetített Csipkerózsika (Sleeping Beauty) például egészen erős dolgozat. Az első filmes rendező, Julia Leigh nagy meglepetés: mivel író, legtöbben egy jól megírt, „dumálós” filmre számítottak tőle. Ehhez képest egy elképesztően erős atmoszférájú mozgóképet rakott le az asztalra, melyben egy fiatal diáklány (Emily Browning) merül el az erotika világába. Persze egészen egyedi módon: miután elkábítják, idős férfiak „játszhatnak” a testével. Az alvó szépség mindenkire más hatással van, és a veszélytelennek tűnő szertartás lassan végzetessé válik. De végül is, a szépség olyan csoda, melyért talán érdemes meghalni.
