Raimond Montecuccoli gróf jól ismert mondása jut az eszembe: a háborúhoz három dolog kell, pénz, pénz és pénz. Hát nem csak a háborúhoz. Például az egészséges gyűjtőszenvedély is komoly erőforrásokat igényelhet, különösen ha zenéket keresünk régi vagy még régebbi hordozókon. Erről személyesen is megbizonyosodhatott mindenki a vasárnap lezajlott 50. Nemzetközi Megabörzén, amely a hazai zenei élet egyik legrangosabb eseményének számít.

A jubileumi kiadást megért rendezvényt Csabai Mátyás hívta életre még 1996-ban a világ boldogabbik felén rendszeresen megrendezett cseretalálkozók mintájára. Most is elhangzott, hogy a volt szocialista országok közül csak kis hazánkban rendeznek efféle lemezbörzét. A megabörze prózai leírásban a Petőfi Csarnok belső koncerttermének csaknem zsúfolásig megtelt nézőterét jelentette: itt folyt a kereskedelem - miközben a városligeti zuhogó esőben mások inkább a futás gyönyöreinek adták át magukat.

A börze tulajdonképpen klasszikus piaci zűrzavar. A profi eladók asztalokat béreltek, és piaci kofákként igyekeztek túladni portékáikon, az értékes, ritkább darabokért pedig ment a közelharc. A placcon lévő termékek legalább kétharmadát a vinil- (köznapi nevén bakelitnak hívjuk, de hosszú ideje polivinil-kloridból készülnek) lemezek uralták.

Ezen pedig nem érdemes nagyon meglepődni. Magyarországról ugyan száműzték a kilencvenes évek elején a hordozót, de tőlünk nyugatabbra mindig is jelen volt, csak a gyártási kapacitás csökkenésével a tömegtermék státusból a gyűjtők, illetve az audiofilek kedvencévé alakult át. Itthon csak néhány évvel ezelőtt került vissza a normál kereskedelembe a fekete korong - ezek szerint mégiscsak van benne üzlet -, becslések szerint több tízezer aktív bakelitgyűjtő lehet az országban, akik még a legsötétebb, lemezmentes (közép)korban is életben tartották a formátumot.

Tény: egy-egy vinilkorong ­hosszú évtizedeken keresztül tartja a minőséget - már amennyiben gondos tulajdonosa(i) volt(ak). A legérzékenyebb fülű audiofilek körében is egyértelmű a fekete korongok egyeduralma, ugyanis az analóg hangzás felülmúlhatatlan, ennél jobbat még nem sikerült kitalálni. Sokan ezenfelül még tökéletlensége miatt is kedvelik: egy-egy koros kiadvány apró sercegései, recsegései egyedi élményt biztosítanak.

Bár a zenehallgatás egyre inkább a digitális letöltések felé tolódik, ironikus, hogy a modern zenehallgatók vagyonokat költenek különböző DAC-okra, olyan átalakítókra, amelyek tulajdonképpen a digitális jelet analóggá alakítják vissza, mielőtt az erősítőbe küldenék azokat. (Az igazán jó CD-lejátszók minősége és ára is a beépített DAC-on múlik.) Azaz a végeredmény még akkor is analóg, ha a digitális kor eszközeit kultiváljuk. A vinilgyűjtők ezzel szemben egyszerűen megmaradtak az alapoknál.

Nem véletlen, hogy a lemezjátszók, a csöves sztereó erősítők sem tűntek el, és a kurrens alkotók kiadványaiból rendszeresen jelenik meg bakelitverzió is. No persze nem feltétlenül a hazai piacon, de nem ritka, hogy szórakoztatóelektronikai hipermarketek már külön polcokat szentelnek az elfelejtett, majd az utóbbi években visszatérni látszó hanghordozónak. Persze ezeken a helyeken igencsak megkérik az árukat, így fordulhat elő, hogy a börzén többen „nullkilométeres" bakeliteket is árultak.

Mindemellett szembetűnő, hogy egészen sok volt most a CD-árus is. Hát, igen: mára a bakelitesek szerint csak steril hangzású digitális csodának csúfolt lemez is a veszélyeztetett, kihalásra ítélt hordozók sorsára jutott. Igazi kincseket azonban nehéz volt találni CD-n, mert akinek már nem kell, az sem adja el, jelenleg ugyanis nincs túl sok értéke. Ha már egy kicsit is karcos, szinte eladhatatlan, ezzel szemben egy bakelit, ha csak felszíni karcokkal „díszített", még bőven áruképes. Senki sem tudja, hogy évtizedek múlva a CD-korongok miként fognak szólni - már ha egyáltalán lejátszhatók lesznek.

Beszédes, hogy legalább háromszor össze­futok azzal a fiatal nővel, aki ­Roxette-et keres CD-n, de sehol sem talál. Az egyik kereskedő még meg is jegyzi, hogy a hosszú évek során senki sem vette meg tőle, így már nem is hozta ki magával. Nem véletlen: a ­Roxette már egy olyan kor sztárcsapata volt, amikor már nem egész albumokat hallgattunk, hanem csak egyetlen nyárra szóló slágereket.

A lemezgyűjtők pedig olyanok, mint a könyvek szerelmesei: teljes köteteket, életműveket keresnek, és a kiadás minősége sem utolsó szempont. A legnépszerűbbek a brit és az amerikai nyomású korongok, mások pedig a japánokra esküsznek. Nem véletlenül: megfelelő technikai eszközzel lejátszva ezek fényévekkel jobban szólnak, mint ugyanazok volt szocialista kiadásai. A különbség pedig árban is megmutatkozik, míg egy jugoszláv vagy bolgár nyomású lemez olykor egy fél hamburger áráért megkapható, egy-egy korabeli nyugati nyomásért mélyen zsebbe kell nyúlnia a zenebarátnak.

Az igazi ritkaságok, minőségi lemezek azonban hiányoztak a börzéről (százforintos, frizbinek való lemezből bezzeg nem volt hiány) - ezek értékesítése minden bizonnyal már a jól megszokott klubcsatornákon folyik. Nem voltak ajándékszerű bomba üzletek sem. Ugyanis ha valaki örököl egy gyűjteményt, általában a börzén szokott túladni rajta. Néhány évvel ezelőtt egy férfi egy bezárás előtt álló londoni bolt készletén adott túl potom árakon a gyűjtők nagy örömére.

Talán majd a következőn.