Nehéz úgy beszélni egy közszereplőről, hogy nem említjük meg a leghíresebb mondatát, úgyhogy essünk is gyorsan túl rajta: igen, ő volt, Pierre Boulez, aki azt mondta, hogy az operaházakat föl kellene robbantani.

Szerencsére őt magát sem zavarták a korábbi kijelentései, így aztán néhány évvel később Bayreuth-ban vezényelt Wagnert, és, persze, kiválóan. Nem tudom, kell-e magyarázni, de megpróbálom: amikor Boulez az operaházakról szót, nem az operáról szólt, nem azt akarta mondani, hogy nem volna szabad operát játszani, hanem hogy az operaház a maga mindennapi rutinjával és állandó múltba fordulásával egyszerre ellensége a haladásnak és a friss, éles, határozott és félreismerhetetlen művészeti élménynek, annak, amikor a befogadó hirtelen úgy érzi, más emberré vált, máshogyan vagy máshol kel föl a nap. Bár lehetne ezzel az állítással vitatkozni.

Más kérdés, hogy meg lehet-e nyerni a háborút az operai és hangversenytermi konzervativizmussal szemben. El lehet-e érni, hogy holnaptól a művészeti intézmények valóban a művészetet szolgálják, a kockázatot keressék, az újat, frisset, éleset mutassák. Ami Boulezt illeti, neki nem sikerült. 1971-től hat éven át irányította a világ egyik leginkább szem előtt lévő zenekarát, a New York-i Filharmonikusokat. Leonard Bernstein után, aki, tudjuk, a karmesterséget sok egyéb mellett az egyéniség kiteljesülésének, a szenvedélyek viharának, óriási színjátéknak tekintette.

Nem tudom, hogy elegük volt-e belőle a zenekarban, mindenesetre a tökéletes ellentétet választották: egy igazán nem vonzó, szögletes, a haját a koponyáján szigorúan keresztbefésülő figurát, komor és barátságtalan férfit, akinek még pálcája sem volt a pódiumon. Sokan azt gondolták, hogy eljött az idő, a zenekari kultúra végre utoléri a 20. századot, új művek, új típusú koncertek, szenvedély helyett munka, színház helyett próbák. Boulez megtette a magáét, próbált új repertoárt kialakítani, volt, hogy kivetette a székeket a koncertteremből, és a vendégek párnákon heverve próbálhatták meg befogadni az addig soha nem hallott műveket. Hat évig tartott, aztán érdemei elismerése mellett...

Nem volt vonzó ember. Karmesterként sem, pedig pontosan jelzett, elképesztő hallása volt, és hozzá olyan tekintélye, hogy a zenekar kénytelen volt jól játszani a keze alatt. Csak épp azt nem látta rajta a közönség, amire annyira szüksége volna: nem mutatta, mit kellene éreznünk, mi ez az egész szertartás, amin részt veszünk. Igen, fölépül egy csodálatos, pillanatig tartó építmény, egy szimfónia, balettzene, concerto. De el is múlik nyomban, és mi tovább tanácstalankodhatunk.

Közben, ne feledjük, nekünk Boulez különlegesen fontos zenész volt. Valamikor a nyolcvanas évek elején, a Bartók-centenárium idején a hazai lemezboltokban is megjelentek Boulez Bartók-lemezei. Mi is azt éltük át, amit az egész világ: ja, ez ilyen? Ilyen is lehet? Ennyire tiszta, puritán, és mégis végtelen? Különös módon Boulez viszonya Bartókhoz később megromlott, a második körben, évtizedekkel később fölvett Bartók-ciklusa meg sem közelítette ezt a színvonalat.

Közben majdnem elkövetjük azt a hibát, amit a világ: elfeledjük, hogy ő nem komponáló karmester volt, hanem vezénylő zeneszerző. Nyilván örömmel feledkeznénk meg erről, hiszen annyira nehéz az az anyag, amelyet ránk hagyott. Sűrű, hosszú, a nagyközönség számára mindmáig feldolgozatlan művek, mindez Boulez megkérdőjelezhetetlenségével súlyosbítva. Hogy folyton szégyellnünk kellett miatta magunkat: hogy lehet, hogy nem ez a mindennapi kenyerünk?

Most, Pierre Boulez halála után talán kiderül, lesz-e ebből a zenéből a mi zenénk. Ma kezdődik a holnap.