Elég rejtélyes lyukak vannak a szimfonikus ismereteinkben. Sosztakovics és Prokofjev, akiknek minden okuk megvolna, hogy a háború utáni évtizedek kultúrpolitikájának hatására kijöjjenek a könyökünkön, még be sem mentek oda. Talán tényleg azért, mert Bartókot és Kodályt kellett megszerettetni az emberekkel. De Bruckner? Őt miért felejtettük el megismerni? A Monarchia két nagy szimfonikusa közül Mahler elegáns rohammal foglalta el megérdemelt helyét a 20. század végére, Bruckner pedig még most is különlegesség, ami miatt Győrig is érdemes szaladni.

Vidáman integet a zenetörténet: a Richter teremben ülünk, amit Hans Richterről neveztek el. Richter János pedig nem pusztán Győr nagy zenész-szülötte, de Bruckner 8. szimfóniája bemutatójának karmestere is volt. Nyilván ezt pontosan tudta, aki a művet kiválasztotta, ahogy azt is pontosan tudta, hogy a szimfóniát nem fogják csont nélkül eljátszani a Győri Filharmonikusok.

De még csonttal sem nagyon.

Egy ideig, mondjuk a kezdés pillanatáig élt bennem a remény, hogy lehet ebben valami szerencsés csavarulat is. A nagy Bruckner élmények úgyis a nagy zenekarokhoz kötődnek, ahogy Barenboim vezényelte az Erkel Színházban a berlinieket, ahogy Karajan mennybe menesztette ugyanazt a társaságot, ahogy Böhm holmi nyögésekkel animálta a bécsieket. Csodálatos, nagy zengő élmények, de egy idő után az ember elbizonytalanodik: talán csak ürügy volt ezeknek a nagy tudású embereknek Bruckner, inkább a zenekar méreteivel, a vonósok homogenitásával, a fafúvósok érzékenységével, a hatalmas dinamikai fordulatokkal akarták elcsavarni a fejünket, és közben a kis Bruckner ott rejtőzik a hanghegyek alatt, észrevehetetlenül.

Hát nem. A helyzet ugyanaz, mint a különböző hi-fi és high-end berendezéseknél. Könnyebb a zenéhez eljutni a milliós készülék segítségével, mint a laposelemmel megbuherált Sokol rádióval. De a Sokol önmagában nem akadály. Könnyebb Brucknerhez férkőzni, ha egy luxus-zenekar a közvetítő. De a Győri Filharmónia sem akadály. Küzdenek a zene betűjéért, hogy legalább hozzávetőlegesen ugyanazt játsszák a kürtök vagy a tubák, és nem mondhatnám, hogy a harc közben nem kapnak vérző sebeket.

Csodálom mindeközben Kocsis Zoltánt, akinek minden ilyesmi nyilvánvalóan ezerszer jobban fáj, mint nekem, és már eleve az ötvenszeresét hallja a melléknek, széteséseknek, botlásoknak, de rendületlenül vezényel, fejből, ha ez számít, viszi előre a darabot, és másfél óra múlva ott állunk, hogy na, csak végigment, végigjátszották, végighallgattuk.

Bruckner ennyiből persze nincs meg, sokkal bonyolultabb minden, érti az ember, hogy miért nem lett belőle Mahler, pont azért, mert nem teng túl benne az egó, nem szimfonikus világot teremt, csak zenét ír. Ami, persze, nem is igazi ellentmondás, aki zenét ír, új világot teremt, de Bruckner szelíd teremtő, nem magát teszi a központba.

Talán Wagnert. Talán a jó Istent. Az utóbbi tudja.

Bruckner: 8. szimfónia – Győr, Richter János Terem