Egy fénykép. Egy pillantás. Szem a labdán. A fejvédő – a hajpánt ebben az esetben nem lenne illő meghatározás – alapján a sportoló akár távol-keleti is lehetne. De nem az.

A mezen, a bal oldalon, a felirat segít: Pattantyús HUN. Ádám ő, sportágából a riói első.

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

Mármint a magyar férfiak közül. Az egyetlen, aki úgy ütötte a labdát, hogy az ­kvalifikációt ért. Az asztaliteniszező második olimpiáján vesz részt, londoni szereplését borítsa jótékony homály. A pingpongban (is) nehéz jósolni, így ki tudja, mi lesz Rióban. A 37 éves versenyző bizonyítja a tételt: e sportágat élemedettebb korban is lehet űzni, bár ő még messze van ettől, a játékokon nem tartozik az ifjoncok közé. Abba most ne merüljünk el: miképpen lehet egy „aggastyán” sportága hazai legjobbja, de figyeljék csak a fotót: micsoda összpontosítás! Benne van a csakazértismegmutatom szemlélete, az elszántság, a reszkessetek, fiatalok üzenete, ugyanakkor a könnyedség is.

Az nem derül ki a képről, mily sok edzés, lemondás kell ahhoz, hogy valaki eljusson a sportolók álmáig, az olimpiai szereplésig. Mire e sorokat olvassák, már vége a riói megnyitóünnepségnek, s tizenhat napig a sport veszi át a főszerepet a hírekben. Feszült tekintetek, ütések, küzdelmek csak a csarnokokban, a pályákon legyenek, s ugyan naivitás azt hinni, hogy manapság a sport: élet erő, egészség, négyévenként, rövid időre oly jó naivnak lenni. És soha ne jusson el oda a világ, hogy az utóbbi időben a botrányokról elhíresült sportból ne maradjon több, csak néhány fénykép.