Farkas Balázs: Nyolcasok. Fiatal Írók Szövetsége, 203 oldal, 1600 forint

Opera prima. Első mű. Nem biztos, hogy príma, de hogy első, azaz prima, az igen. Kicsit hideg a borítója a kötetnek, ha úgy érthetőbb, cool, mint egy bizonyos nemzedék életérzése. Jó ez így, mert az első könyves Farkas Balázs is hideg szemmel néz hősére, alanyára vagy inkább tárgyára. Magyarán tárgynak tekinti úgynevezett hősét, akinek nem tudható a neve, lázasan visszalapozva a friss ragasztókötést sem találni sehol. Ez is jól van így. Az derül ki belőle, hogy az író nem szereti a főhősét. Ne is szeresse.

Ha önéletrajzi a figura, akkor azért: ne legyen elszállva magától. Ha pedig megfigyelt, gombostűre tűzött alak, annál jobb a névtelen tárgyilagosság. Farkas Balázs nagyon jó mondatokat ír. Fontos ezt leszögezni, mert sok olyan jó hírű kötet forog közkézen, közérdeklődésre számot tartva, amely – ne szépítgessük – hemzseg a rossz mondatoktól. Farkas mondatait lehet szeretni – a könyve egészét azonban kevésbé. Nem azért, mintha rossz regényt tett volna le asztalra. Ellenkezőleg, a regénye is jó, nem csak a mondatai.

A világ nem jó, amelyről a könyve szól. S ennél a megállapításnál bukkan elő az ontológiai kérdés: azonos-e az író a szövegével, azonosítható-e a szerző azzal a világgal, amelyet bemutat. A modernség nagy hátránya korábbi korok regényírásával szemben, hogy eltűnik a szerző, elbújik, ügyesen álcázza magát, hogy sose tudjuk meg, mi a véleménye regényalakjairól. Szereti-e őket? Vagy egyenesen megveti? Vagy lényegtelen ez a kérdéssor? Elégedjünk meg annyival, hogy megírta őket, ezáltal méltó figyelmet kér nekik.

Három regényt kapunk egy kötésben. A Nyolcasok három részből áll, s az egyes alregények nyolc fejezetből. Jó szám a nyolcas, a természetes számok sorának tán ez a legkevésbé elkoptatott számjegye; Szalóménak nincsen nyolcadik fátyla, és a Kékszakállúnak sincs ilyen számú ajtaja. Hősünk könyvtáros, „még vasárnap is”, jegyzi meg az elbeszélő, azaz nem az elbeszélő, hanem hősünk maga. Nem mintha ennek az ifjúnak akkora hivatástudata volna, hogy pihenőnapján is dolgozna. Sokkal inkább a minden mindegy jelzése ez a gondolat. Nem változik körülötte semmi. Háromszor nyolc fejezeten át ugyanolyan fád marad.

A lottóötös sem lendíti ki egykedvűségéből. Mintha egész viselkedése a kötet élére írt Camus-mottót kívánná igazolni. „Csak egyetlen komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság.” (Nota bene: Vargyas Zoltán fordításában kissé másképp szól ez a mondat, de ez a pici pontatlanság elhanyagolható.) Antihősünk saját használatra megoldja a dilemmát, nem lesz öngyilkos, megnősül, gyermeket nemz, s ami fő, könyvtáros marad. Nekem általában minden mindegy – fejti ki vezérlő életelvét egy beszélgetésben. Így is él, se nő, se pénz nem változtat közönyén. Igen, a Közöny, melynek középponti alakját – nem írhatom, hogy hősét – kivégzik a történet végén.

A mi nemhősünk tovább él, ez az igazi büntetése. Nem is Albert Camus regényalakjára emlékeztet leginkább, hiszen nem tudna gyilkolni, ahhoz némi felindulás szükséges. Inkább Antoine Roquentin testi-lelki jó barátja lehetne; csömöre van mindentől, és nem tudja, miért van benne efféle émelygés a dolgoktól, emberektől. Mindenesetre a fiatal Sartre örült volna, ha olvashatja a fiatal Farkas Balázs regényét. A mester a tanítványét. A mi örömünk, olvasóké is majdnem teljes. Totális lenne ez az öröm, ha szerzőnk néha kitekintene önnön világképéből. Kezébe adnám akkor Tamási Áront; egy gondolatára különösen felhívnám a figyelmét. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A jó mondatok képességének birtokában efféle gondolatok megszívlelése sem ártana egy első könyves szerzőnek.