Clara Schumann apja, Friedrich Wieck - a lányos apákra amúgy jellemzően - igazi zord atya hírében állt. Egyik fixa ideája az volt például, hogy lányának minden hangszeren meg kell tanulnia játszani. Ha pedig rontott (elég volt már egy elcsúszott, hamiskásra sikerült hang is), annyira megmakacsolta magát, hogy napokig nem is szólt Clarához.

Egyszer az is megesett, hogy a később korának egyik legtehetségesebb zongoraművészeként emlegetett lány egy korai, szalonbéli fellépésén bakizott - félve nézett föl a partitúrából apja pillantását keresve, amikor meglátta, hogy sír. Ettől kezdve fejébe vette, hogy soha többé nem fog hibázni.

Fotó: Mózsi Gábor / Rockstar Photographers

Wieck megrögzöttségének eredője talán saját, zenei téren elszenvedett kudarca volt, ugyanis zeneszerzői ambíciókat dédelgetett, amire sajnos nem sokan voltak kíváncsiak. Azonban nem csak ezen a téren fogta szorosan a gyeplőt: igen-igen nehezen, három év után egyezett bele, hogy lánya hozzámenjen Robert Schumannhoz. Vejéhez fűződő viszonyának egy elveszített becsületsértési per sem tett jót, amelynek végén az apóst közel háromheti börtönbüntetésre ítélték.

Clara és Robert házassága nem csak a magánéletben, de karrierjük szempontjából is gyümölcsöző volt: nyolc gyermekük született, emellett kiválóan tudtak együtt dolgozni. Clara mutatta be férje zongoraműveit és kölcsönösen felhasználták egymás témáit is. Szerelmüket azonban idővel beárnyékolta, hogy a ragyogó tehetségű Clarát korában jobban ismerték és elismerték, mint Schumannt, a kegyelemdöfést pedig az adta meg, amikor 1854-ben a zeneszerzőt elmegyógyintézetbe vitték - innen már soha nem térhetett haza. Azt nem tudni, vajon skizofrénia, súlyos alkoholizmusa vagy szifilisz miatti agysorvadás következtében fordult állapota válságosra, mindenesetre élete utolsó egy évében doktori utasításra nem találkozhatott feleségével. Utoljára két nappal a halála előtt láthatták egymást.

A vasárnap délelőtti koncerten ezúttal a Schumann-házaspár két műve és Mozart F-dúr oboanégyese (K. 370) került terítékre. Elsőként Clara Schumann oboára és zongorára komponált Három románcát hallottuk Dudu Carmel (oboa) és Farkas Gábor (zongora) előadásában. A darab több aspektusában - formailag, fordulataiban - is hasonló férjének azonos című és szintén oboára-zongorára komponált munkájához, ami életrajzuk ismeretében nem is olyan meglepő. Carmel olyan tisztasággal, mellékzöngék nélkül játszott, ami oboistáknál ritkaságszámba megy; magával sodró szólójával Farkas Gábor kiváló kísérete párosult, egyenes utat nyerve a közönség füléhez, szívéhez és lelkéhez.

A két Schumann-mű közé ékelt Mozart-oboanégyest ugyancsak Carmel, valamint Koh Gabriel Kameda (hegedű), Szűcs Máté (brácsa) és Várdai István (cselló) szólaltatta meg ezután. A Mozarttól jól megszokott pajkosság és könnyed frivolság ezúttal szenvedéllyel is párosult, izgalmas kontrasztokat hozva létre, csaknem érzelmi hullámvasútra invitálva a hallgatóságot. A délelőttöt mintegy keretbe foglalta Schumann 47-es számú Esz-dúr zongoranégyese, amely egyben Finghin Collins ír zongoraművész első színpadra lépését is jelentette.

Fotó: Mózsi Gábor / Rockstar Photographers

Collins Baráti Kristóffal (hegedű), Szűcs Mátéval (brácsa) és Várdai Istvánnal (cselló) adták elő a darabot, a tegnapi után ismét ráadást követelő közönség pedig letapsolta a bőrt a tenyeréről. Collins légiesen, mégis határozottan zongorázott; kritikusi vélemény szerint a második, Scherzo tételben kipörgetett rugalmas staccióival bámulatra méltóan játszott össze a vonósok fojtott, de bármelyik pillanatban lángra lobbanó szólamaival, a Vivace finálé pedig olyan vehemenciával dörrent bele a terem csöndjébe, mintha valóban felrobbant volna az a készenlétben tartott dinamit. A kóda szakaszban ezt tovább fokozták, végül pedig a ráadásban meg is ismételték - a közönség enélkül le sem engedte volna őket a színpadról.

Ki tudja, talán erre az állhatatos, lelkes és zajos tetszésnyilvánításra gondolt Kameda is, amikor megjegyezte: a világon még sehol nem hallott a magyar közönségéhez hasonló tapsot.