Ez a költészet a nyelv és az élet folyamatos és kíméletlen élveboncolása, s ami az „irodalmi operáció” eredményeként elénk tárul, ezúttal nem más, mint a halál. A Hideghullám számomra elsősorban a pusztulásról szól, az elmúlás lecsupaszított, végső valóságáról.

Az én szememben, pontosabban olvasatomban Marno az a költő, akinél a „külvilág” valamiképpen mindig a „belső világ” integráns része. A természeti kép nála elválaszthatatlan a szemlélő tudattól, önmagában a külső világ nem létezik, csupán csak arra való, hogy metafora legyen belőle. Ennek milyen szép példája ebben a kötetben A domb című vers (123. oldal). A könyv címadó szava is itt fordul elő először és utoljára: „Hideghullámod ért el, Uram, / szívemet hajtva fel a dombnak, / mely a tiéd, egyoldalúan, / míg a lejtőjén, ott túloldalt, / ki felé tartanak a holtak?”

Ezt a kimért, hűvösen okos, távolságtartó költői hangot – amelyben még a határozott és a határozatlan névelők közötti, elsőre ártatlannak tűnő választásnak is súlyos gondolati tétje van – nagyon szeretem, s ebben a kötetben ezt az ismert, várt és megszokott marnói hangot az elejétől a végéig sikerül bravúrosan kitartani. Holott nem kevés költeményről van szó: kilenc ciklusba rendezve csaknem százhúsz mű szerepel a Hideghullámban. Sokadik olvasásra is a negyedik, a Súlylobogás című ciklust tartom a legerősebbnek, vagy legalábbis engem az ragadott magával igazán. Abban ugyanis olyan remekművek olvashatók,mint az Egy senki földje (104. oldal), amely az ajánlása szerint TD-nek (feltehetőleg Tandori Dezsőnek) íródott „hódolattal”, s azt kell mondjam, ez a vers a könyv egyik csúcsteljesítménye. (S milyen szépen rímel rá a költő egy korábbi, amúgy nekem igen kedves kötetének címe: A semmi esélye.) A kötet másik csúcsteljesítménye, s alighanem magának az életműnek is az egyik legkiemelkedőbb darabja A rokokó kísértete (108. oldal), amely ezzel a szépséges – de csak látszólag természeti – képpel indul: „Vakságomban gyöngyöző vércseppnek / látom ujjamon a katicabogarat, / és féreglyukakat sejtek a fekete / pöttyök helyén, amint elnyelik / számos pillantásomat. És most itt / meg is állnék, minek foltozzam tovább / a szakadt valóságképet.”

S akkor a lelkendezésben most én is megállnék. Inkább azt javaslom, sürgősen vegyék meg ezt a könyvet, és olvasgassák ezeket a verseket fennhangon, hiszen ritmusuk és belső rímeik játéka így érvényesül igazán. Marno a címadásban is roppant precíz és megfontolt költő, gondolom, rutinos olvasói már jó előre tudják, hogy mire számíthatnak: igen, a friss kötetből áradó „hideghullám” dermesztő lesz – de cserébe felejthetetlenül gyönyörű.

MARNO JÁNOS: HIDEGHULLÁM Magvető, 2015, 192 oldal, 2990 forint