A magyar kistárcában végső soron mindig volt valami vigasztaló, hogy bizony úgy vannak a dolgok, ahogy az olvasó is ismeri őket, hogy ez itt – ha mégoly sajátos szemszögből vétetik is szemügyre – mégiscsak az ő világa. Ez az otthonosság mutatkozott még az elvágyódásban is: így volt ez Szomorytól Kosztolányi Dezsőn át Szép Ernőig. Egészen addig, amíg egyikük először ki nem mondta – a második háború után – híres bemutatkozó mondatát: Szép Ernő voltam. Bächer Iván a tárcáival már csak köztünk élő emléke volt egy másik korszaknak. Az édesbús, a fanyar, a keserédes nem él meg többet újsághasábokon, ebben a hangfekvésben ma már legfeljebb csak hazudni lehet.

Ezt tette végleg világossá két borsodi illetőségű fiatalember, előbb Para-Kovács Imre, majd Keresztury Tibor a régi Magyar Narancs hasábjain futó – nem finom, nem fanyar, nem édesbús – tárcarovataikban. Nevezettek mára vitathatatlanul az alter- és a punktárca klasszikus mesterei. Keresztury az életet csendben beterítő, kilátástalanul sivár magyar róna penetráns dekadenciájának, a szofisztikált értelmiségi önpusztításnak és a lakótelepi talponállók minden reményen túli, kollektív bölcsességének volt a krónikása, legutóbbi kötetében azonban itt-ott már inkább valami konszolidációé.

Háttérben az Ebihal nevű műintézmény (kocsmahajó) és a Luppa Szilágyi Lenke

Az útravalóul szánt életbölcsességek – óvakodj a táskáját könyökhajlatában hordó nőtől – és a dohogó közéleti fejcsóválások is megjelennek. A retorikai kérdésbe kifuttatott kultúrkritikus sóhaj, hogy a quimbys Kiss Tibi ugyanúgy költőnek számít-e most akkor, mint Weöres Sándor. Marad a szétesés keserű számonkérése és a keserű felháborodás a humán értelmiség és a magaskultúra térvesztésén. Kevesebb szituáció, több vélemény. És persze „ezek” jól felismerhető szidalmazása.

Pedig Semjén Zsolt, Hoffmann Rózsa és a többi szerencsétlen együtt sem lesz soha az életben olyan érdekes, hogy az elég lehessen egy kistárcára. Kár forszírozni.

Megszólal még, viszonylag gyakran, a régi hang is, hogy kíméletlenül pontos mondatokkal összetörjön minket, és elmondhatatlanul viccesen igazolja, hogy a mély depresszió egyszerűen csak az ön- és világismeret legmélyebb foka.

Vigasztaljon minket a tudat, hogy a helyzet lesz még sokkal rosszabb is, és az mindig serkentőleg hat a Keresztury-tárcákra, úgyhogy minden okunk megvan a reménykedésre.