A David Oelhoffen rendezte Távol az emberektől (Loin des hommes) című filmjét látva végre olyan mozival találkozhatott a néző az idei velencei versenyprogramban, amely képes a téma fontosságát és a filmnyelvet ugyanolyan magas színvonalon kezelni.

Reda Kateb és Viggo Mortensen az önfeláldozás és a humanizmus meséjében, a Távol az emberektől című filmben

A dán virtuóz Viggo Mortensen alakítja az 1954-ben játszódó műben azt a francia tanárt, akire rábíznak egy algériai férfit, hogy vigye el egy katonai állomásra, ahol ítélkeznek felette. A férfit sógora megölésével vádolják, de nem is ez a fontos: az érzékeny politikai időszak, a lázadók és a franciák fegyveres konfliktusát túlélve a két férfi között először tisztelet, majd barátság alakul ki.

Az igen egyszerű és személyes dráma alapján készült történet az önfeláldozás és a humanizmus meséje, amely giccset és szájbarágást kerülve képes nagy dolgokat mondani. Méghozzá olyan elvekről, mint a szabadság, a haza és a háború. Reméljük, hogy Magyarországon is lesz olyan forgalmazó, amely vállalja a terjesztést.

Azt, hogy a kettősség az idei mustra egyik jellemzője, az is bizonyítja, hogy beválogatták a versenybe a rossz fesztiválfilmet is, jelesül Fatih Akin A vágás (The Cut) című produkcióját. A művet megelőzte a híre: Akin az utolsó pillanatban vonta vissza a mű cannes-i nevezését. Találgatták is az okot, a hivatalos verzió szerint az olasz szektorok jobban lelkesedtek a műért. Pedig nem kellett volna.

Az első világháborúban, és az azt követő években játszódó mozi a nagy hollywoodi epikus műveket idézné meg. Az ottomán birodalomban induló történet bizonyos Nazaret nevű örmény férfi drámája, akinek a muszlimok csaknem az egész családját kiirtják, miközben őt is majdnem megölik: a nyakán végzett vágás következtében megnémul. Majd mindent túlél. A háborút is. Ezután elkezdi keresni életben maradt lányait, akik közül az egyik megsántult. Be­járja Libanont, Kubát és az Egyesült Államokat, s a happy end olyan arcátlan, hogy hősünk újra elkezd beszélni örömében. Dagályos, banális giccs, amely sokat markol, de semmit sem fog.

Fatih Akin, a The Cut rendezője és főszereplője, Tahar Rahim Tony Gentile / Reuters

A megunhatatlan témáról, a szerelemről két pazar dolgozat is készült. A Benoit Jacquot rendezte 3 szív (3 ­Coeurs) elképesztő szerelmi háromszög két testvérlány és egy adószakértő férfi között. Drámai véletlenek következtében alakul ki a szituáció, ráadásul Benoit képes volt egy olyan történetet elmesélni, amelyben elhisszük, hogy a szerelmi bánat akár természetes halált is okozhat. Érdekes, hogy az egyik főszerepet az a belga Benoit Poelvoorde alakítja, akit eddig főleg őrült vígjátékokban láttunk. Most pedig kiderült róla, hogy az egyik legjobb európai drámai színész (és végre valaki, aki nem dánként kerül ebbe a körbe) – nem bánnánk, ha ő lenne végül a legjobb színész idén Velencében.

A másik hibátlan szerelmi dráma a psycho műfajába is belekóstol: az Éhes szívek (Hungry Hearts) ráadásul úgy indul, mint egy vígjáték. Egy kínai étterem mosdójába beszorul egy férfi (Adam Driver) és egy nő (Alba Rohrwacher – őt javasoljuk a színésznődíjra), egymásba szeretnek, összeházasodnak és megszületik a közös gyerekük. A nő azonban már a terhesség alatt problémássá válik: mivel vegan, nemigen akar enni és később a babát is csak olajakkal tömi hús és szénhidrátok helyett. A férfi azonban inkább az orvosoknak hisz, megkezdődik a pszichológiai háború. Saveria Costanzo mesteri rendező: úgy ábrázolja a két szülő csatáját, hogy a szerelmük a helyén marad, a dramaturgiája kikezdhetetlen. Ők ketten nem is tudnának ártani egymásnak, de a tragédia nyilván elkerülhetetlen. Hogy pontosan mi és hogyan, nem áruljuk el. Inkább drukkoljunk, hogy minden hazai filmrajongó megnézhesse majd a mozikban.