Derkovits Magyar Nemzeti Galéria

Nem engedték be a kiállításra a kurzusszempontokat a kurátorok, nem hagyták, hogy kompenzálók és túlteljesítők gyakorlatozzanak a Derkovits-életművön. Igaz, rendeződött mellékesen valami megbeszélés, amelyen leleplezték a nem proletár származást és a mester jellemét, és az egyébként példás katalógusba is becsúszott hasontárgyú értekezés, amely az idők szellemének megfelelően egyebek között a művész orvosainak özvegyeire hivatkozik mint koronatanúkra.

Halas csendélet, 1928

Mednyánszky, Rippl-Rónai és a többiek jellemképe emlékkiállításuk alkalmával nem képezte ugyanitt konferencia napirendjét, de ezzel a megjegyzéssel be is fejezhetjük. Bakos Katalin és Zwickl András példás rendezése irodalmi műformák fogalmai szerint csoportosította az agyonemlegetett, igazából kellően soha meg nem ismert életművet, és ezzel többszörös bravúrt hajtott végre.

Először is – hogy a legkülsőbbel kezdjük – végtelenül elegáns ellentétsort alkottak. Az elégia, esszé s kivált a himnusz műfaja elvileg oly idegen a szuverén valójában semmiképp sem irodalmias képzőművészettől, hogy még Derkovits gondolati és állapottartalmaktól feszülő piktúrájával sem tudtuk volna egységben elképzelni. Eddig.

Mert igenis, a bécsi-expresszív esztendők képei elégikusak, gyászosak, a végső, nagy proletárapoteózisok bizony himnikusak, s mi más volna a Dózsa-sorozat, mint a dübörgő Menetelőktől a Leölt parasztok rettenetes diagonálisáig ívelő dráma. Ráadásul a tartalmitematikus csoportosítás ellenére sikerült megőrizni a kronológiai folyamatosságot. A pályakezdés Árkádiája ott van elöl, a helyén van az elégiafejezetben, az utolsó, harminctól harmincnégyig tartó nagy korszak hájas tarkói, gonosz szemüvegei a szatíra termeiben, és ha a tagolásba bele-beleszól is egy-egy témába illeszkedő korábbi kettős vagy Viki-portré, csak színezi, nem szakítja át az időrendet.

Erre az eredeti csoportosításra egyébként szüksége volt a rendezésnek, ha célja kövületek eltávolítása, az életmű egyetemes teljességének a bemutatása volt. Az érett Derkovits helye kora legnagyobb festői között van –ezt kívánja felmutatni a kiállítás minden szűkítő jelzőt, minden leegyszerűsítő félremagyarázást hárítva. Nincsen nehéz dolga. Az előzményekből kialakul a sajátos derkovitsi emberábrázolás legkésőbb a Dózsa-sorozattól. Az a – nevezzük így – lomha monumentalitás, amely vaskos lábikrák ritmusából teremt hatalmas erőt a Kapudöngetőkön, amely rogyadozó zsákolók és csámpásra festett szövőmunkások látszólagos kövérségét tudja fenségesenergikussá emelni. Ezt szolgálja aztán az összetéveszthetetlen színvilág, amely cirmos-sárga festéknyomokkal edzi acélsúlyúvá a Hajókovács hajótestét, és az olajfesték valósága ellenére pasztelles lágysággal oldja a csendőrtollak jégvirágra vetett árnyékát.

Szőlőevő (Kettős arckép), 1929

A festő kompozíciós merészségét, az elnyomottak és elnyomóik világát szétválasztó, de sajátos módon éppen hogy feszítő függőlegeseket, a bravúros tükörperspektívákat sokszor méltatta már a szakirodalom. Most újra megcsodálhatók A művész és kora alcím alatt, azoknak a kortársaknak és társművészeti megoldásoknak a jelenlétében, amelyek az életművet körbevették. És amely kül- és belföldi analógiákból és párhuzamokból ismét, minden eddiginél tökéletesebben, kiemelkedik ennek az életműnek az egyszeri volta. Kitetszik, hogy bármely elkötelezett, társadalomkritikus és szocialista szándékú kortárs felől közelítve is, Derkovits volt képes abban a huszadik században máshol agitatívnak, direktnek és didaktikusnak bizonyuló osztálytartalmakból képet, festményt, öntörvényű műalkotást alkotni. Proletártartalmút, burzsoátartalmút, embertartalmút, de mindenképpen hiánytalan, teljes műalkotást. Amely alkotások falak, megbízások, és talán közösség híján nem lehettek murális művek, de amelyek falképek súlyát, tartalmát, monumentalitását tudták száznegyvennyolcszor száznegyvennégy centis méretben hitelessé tenni. Miközben megmaradtak intakt és táblaképnek.

Minőségnek, amelyet minden utókori vita, félremagyarázás és politikai kinevezés ellenére (de talán éppen ezek miatt) eddig még sosem ott és úgy szeretett és becsült a közössége, ahogyan kellett volna.